Heavy Metal (aka Metal Hurlant Chronicles)

  Egy 2012-es, Romániában forgatott francia-belga televíziós produkcióról van szó. Ez önmagában még nem volt elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet, de amikor megtudtam, hogy ez az 1981-es, animált kanadai alkotás egyfajta európai kiegészítése, továbbgondolása, követni kezdtem, és nem bántam meg. 

 

A Metal Hurlant Chronicles hat epizódja összesen hét különálló SF/fantasy történetet mesél el, melyeket – a főcímen túl – leginkább a cseppet sem vidám atmoszféra kapcsol össze, meg az, hogy valamennyi epizód hatásos/sokkoló, csattanószerű (vagy csupán annak szánt) lezárással ér véget. A látványvilágra nemigen lehet panasz – sőt, az alkotók helyenként még felül is múlják a televíziós munkáktól e téren elvárható szintet –, nézzük tehát, mit tartogatnak az egyes epizódok. (Mivel a magyar változatban nem közlik az epizódok címeit, az angol verzióknál maradok.)

King’s Crown

A nyitó részben egy meg nem nevezett ország trónjáért, s a koronáért folytatott párviadalba csöppenünk: kigyúrt macsók csépelik egymást több fegyverrel, változó felállásban. Középkori miliő ide vagy oda, a hangulat erőteljesen a filléres akciófilmekére emlékeztet (az egyik mellékszereplő pld. Michael Jai White - vajh melyik edzett néző emlékszik mondjuk a Vitathatatlan második részére, amiben ő volt a főhős?), de semmi baj, azt is lehet szeretni, igazából nem indul rosszul a dolog.

Aztán kiderül: a rendező az összecsapások bemutatása közben nyakra-főre lassítja, majd kimerevíti a képeket, miáltal a stílus kissé modorossá válik, a jelenetek pedig szaggatottak, darabosak lesznek. Az akciók kedvelői bosszankodhatnak (a francnak kellenek ide ilyen manírok!?); ami pedig az egyéb, az érdeklődés felkeltésére hivatott elemeket illeti, egyedül a feudális környezet, és az idő közben bemutatkozó csúcstechnika kontrasztjának feloldásától várhatnánk némi izgalmat – csakhogy az elénk tárt magyarázat túlságosan egyszerű. Így leginkább a legvégére hagyott fordulat miatt hathat az epizód – de az csupán egyetlen (gonosz) ötlet, ami nem elég erős ahhoz, hogy az előző húsz percet is „elvigye”. Erős közepes kezdést láthatunk tehát. 

Shelter Me

A fantasy/sci-fi közeg után az urbánus/posztapokaliptikus közeljövőben járunk, egy földalatti atombunkerben. Itt ébred egy fiatal lány, s az őt megmentő férfi – aki egyébiránt a szomszédjuk volt, s akire a lány apja mindig is neheztelt – elmagyarázza neki, hogy odafent kitört a háború: ledobták a bombákat, úgyhogy – tetszik, nem teszik – egymás mellett kell tölteniük az elkövetkező időszakot. Ismerős, már-már közhelyes SF-alaphelyzet, s a néző – döntő fordulatot sejtve – azonmód spekulálni kezd, mi lehet az. Valójában nem is tört ki a háború, csupán az állam vezeti félre saját polgárait, önnön hatalmának megerősítése végett (mintha csak valamelyik Philip K. Dick-novellába csöppentünk volna)? Vagy az egész mögött a férfi mesterkedése áll, ő manipulálta a híreket vagy az eseményeket, hogy megszerezhesse magának a fiatal teremtést? (Valami ilyesmi történt a 24 második évadában Jack Bauer lányával is, nemde?)   Igen, a férfi csakugyan gyanúsan viselkedik, a néző immár biztos benne: a lány apja annak idején nem ok nélkül szerette volna távol tartani gyermekét ettől az alaktól…

Az alkotóknak csaknem végig sikerül fenntartaniuk a bizonytalanságot; míg a cselekmény helyszínéül szolgáló zárt tér önmagában is feszültséget generál. Az epizód azonban a néző elvárásai, és a végül felkínált magyarázat között mutatkozó kontraszt miatt lehet igazán hatásos: ha a befogadó menet közben nem hibázott rá (s miért is tette volna?), mi lesz a vége, alighanem meglepődik a lezáráson. Így ez (lehet) az egyik legjobb, legdrámaibb rész a sorozatban!

Red Light/Cold Hard Facts

A harmadik részbe két különálló történetet – pontosabban: történet-torzót – „sikerült” belepasszírozni; miáltal erőteljesen széteső, darabos hatást kelt. Az első fragmentumban egy fogoly törekszik már-már mániákusan arra, hogy kijusson a cellájából; a másodikban pedig egy régen lefagyasztott, s most ismét „életre hívott” férfi sorsát követhetjük nyomon.

Az előbbi számomra nem kínált több újdonságot, mint amennyivel egy űrháborús számítógépes játék szolgálhat, az utóbbi pedig nem sokkal árnyalta mindazt, amit a totalitárius társadalom és az egyén viszonyáról tudhatunk. Tipikus töltelék-epizódnak mondanám tehát, mely csupán egyetlen ok miatt marad emlékezetes számomra: a második fragmentum egyik képkockáját hosszú ideje ismertem már a netről, egy ideig háttérképként is használtam anélkül, hogy tudtam volna, honnan való – most már ezzel is tisztában vagyok!

Three on a Match

Az első jelenetben egy űrruhás alak menekül egy folyosón a mögötte terjeszkedő por-füst-lángfelhő elől. Hatásos felütés, ám rögtön flashback követi: visszaugrunk az időben, s megtudjuk, hogyan jutott ilyen sorsra az űrhajó, amin az alak utazott. Kissé elnyújtott, és a történet fő szála szempontjából teljességgel felesleges jelenet következik (voltaképpen egy erotikus anekdota, nem több), aztán visszaérünk a jelenbe: a menekülő szerencsésen eléri a mentőkapszulát – amelyben két, hozzá hasonlóan szerencsés űrkommandós ül –, és máris kilövik magukat az űrbe. Az alak ekkor leveszi a szkafanderét, és végre kiderül, hogy a mélynövésű (mindössze 168 centi magas) Dominic Pinon játssza, aki olyan darabokban bizonyított már, mint a Delicatessen, vagy az Amélie csodálatos élete. Hm, ezek szerint ez az epizód sem lesz rossz?

Arról, hogy ezek után mi következik, vétek volna bármit elárulni – spoilerezés nélkül nem is igen lehet –, legyen elég annyi, hogy a nézőt nem csalta meg a sejtése: sorozat második legemlékezetesebb, leghatásosabb epizódjával van dolgunk. Ez persze nem csak Pinonnak köszönhető, hanem a kissé bizarr, ám kétségkívül hatásos lezárásnak is, amely – a már említett erotikus anekdotával együtt – egyfajta borult, sötét humorral színezi át a történetet. Az epizód egyetlen említést érdemlő hibája, hogy kissé széttartó, tehát nem ártott volna valamivel összefogottabbá tenni; de ennyi talán belefér.

Master of Destiny

Az űroperák (űroperettek) cselekményvezetését és hangulatát idéző darab: egy űrkalandor – az oldalán elesett barátja utolsó szavai nyomán – elhatározza, hogy kideríti, mikor hal meg. El is indul a bajtársa által megjelölt helyre, ott találkozik élete szerelmével, csakhogy…

Az epizód a filmrendezőként A vakond című szürreális westernről, képregényíróként pedig A metabárók kasztja című sorozatról ismert Alejandro Jodorowksy képregényéből készült, tehát akár jó is lehetett volna. A szerzőre jellemző tartalmi és formai elemek (szürrealizmus és sorsszerűség) jelen is vannak az adaptációban, de valahogy nem kapnak kellő súlyt ahhoz, hogy igazán hathassanak. A főhős által átélt megpróbáltatások tét nélkülivé válnak, a végzet hatalmát demonstráló végső fordulat pedig nem tartogat túlságosan nagy meglepetést: láthattunk már ilyet, nem is egyszer.

 Így az epizód leginkább két mozzanat hagyhat nyomot a befogadóban. Az egyik egy dramaturgiai apróság: itt kapunk magyarázatot egy, az előző epizódban említett mozzanatra. A történetek tehát mégsem teljesen függetlenek egymástól; e megoldás következetes alkalmazásával, s a kapcsolódási pontok számának növelésével akár átjárhatóvá is lehetett volna tenni az epizódonként különálló világokat. Mégsem így történt, ez tehát egyedi eset – kár, többet is ki lehetett volna hozni a dologból. A másik viszont: a főhős szerelmét játszó Kelly Brook olyan dögös abban a testhezálló – ám a kellő helyeken megfelelő mértékű belátást biztosító –, fekete bőrszerkóban, hogy az bizonyára még a Barb Wire-ben domborító Pamela Andersonból is féltékenységi rohamokat vált ki, a hímnemű nézők állai pedig hangos csattanással landolnak majd a padlón! Gratulálunk, Kelly! Ezektől a képektől egy ideig valóban nem lesz egyszerű szabadulni – és bízom benne, hogy valahol, valamikor azért a színészi kvalitásaidat is megemlíti majd valaki. 

Pledge of Anya

Már az első rész is fantasy környezetben játszódott (igaz, csak ránézésre, hiszen az epizód során kiderült róla, hogy valójában a tudományé és a technikáé a főszerep); a záró részben az alkotók visszakanyarodnak ehhez a közehgez, egyfajta keretes szerkezetet adva a sorozatnak.

Egy meg nem nevezett, közeli dimenzióban lévő világból a miénkbe érkezik egy harcos, hogy Anya istennő, valamint mentora (egy nagyhatalmú főpap), és a gondjaira bízott fegyver (egy bűvös erejű varázskard) segítségével véghez vigyen egy küldetést. A tét nem csekély: ha kudarccal jár, a mi világunkban felbukkan egy sárkány, és pusztítani kezd…

A főpap szerepében Rutger Hauer látható, akit igazán tehetséges színésznek tartok, és sajnálom, hogy – néhány filmtől eltekintve, melyekben leginkább mellékszerepeket kapott – megrekedt a B-mozik világában. Felbukkanása mindenestre nagyban növeli az epizód élvezeti értékét. A cselekmény során a harcos végig félmeztelenül mászkál a behavazott tájban, ami által még hangsúlyosabbá válik, mennyire védtelen és kiszolgáltatott a mi világunkban. Ez a megoldás szintén adhatna némi hangulati töltetet az epizódnak – csakhogy a színészek lehelete egyaránt nem párállik a fagyos levegőben, mintha műhavas környezetben, vagy stúdióban rögzítették volna a téli jeleneteket. Ez viszont épp a hitelesség ellen ható tényező, tehát a készítőknek nem ártott volna alaposabban átgondolni a dolgot.

A végére tartogatott, sokkolónak szánt információt sajnos kitaláltam, mielőtt elhangozhatott volna (nem is volt túlságosan bonyolult), de aki nem jön rá, annak csakugyan hatásos lehet a lezárás. Így vagy úgy, szerintem ez a széria harmadik legemlékezetesebb része!

Összegezve: a Heavy Metal (Metal Hurlant Chronicles) hullámzó, egyenetlen színvonalú sorozat, de aki kedveli az össze nem függő, kissé borult atmoszférával kiegészülő SF/fantasy történeteket, biztosan talál kedvére valót az epizódok között!