Ha egy művelt hazánkfia a latin-amerikai szellemóriásokat kívánná megnevezni, nyilván az írókkal kezdené, a kolumbiai Nicolás Gómez Dávilá neve viszont feltehetőleg kimaradna a felsorolásból. De ezen nem lehet csodálkozni: „a bogotai remete” elsősorban nem tollforgatónak, inkább gondolkodónak vallotta magát, s magyarul eddig szinte semmi sem látott tőle napvilágot. Az Irodalmi Jelen Könyvek viszont a közelmúltban előrukkolt egy vékonyka füzetecskével, így nincs akadálya, hogy az érdeklődő megismerkedjen egy kíméletlen éleslátású, konzervatív gondolkodó szellemi hagyatékával. Idézetekkel zsúfolt, hosszú ismertető következik!
A modernitás remetéje című kiadvány alig 110 oldal, de – Hudy Árpád fordításában, szerkesztésében, kommentárjaival – tizenkét fejezetbe rendezve felvonultatja Dávilá kedvelt témáit, s a tárgyban megfogalmazott, aforizmaszerű, tömör meglátásait.
Noha nem szerzett felsőfokú végzettséget, 1948-ban segített megalapítani Bogotában az Andesi Egyetemet. 1958-ban, miután hazájában megbukott a katonai diktatúra, az új rendszerben felkínálták neki az államelnök főtanácsadói posztját. Nem élt a lehetőséggel. 1974-ben felkérték, hogy legyen hazája londoni nagykövete. Erre is nemet mondott: nem hagyta magát kiszakítani önkéntes száműzetéséből: olvasmányai mellett leginkább gondolkodása élesítésének, s meglátásai papírra vetésének élt; nap mint nap akkurátusan rótta jegyzetfüzeteibe elegánsan megfogalmazott, kiérlelt gondolatait.
Jóllehet több ezer oldalnyi kéziratot halmozott fel ily módon, műveinek kiadását nem ambicionálta. Munkái, s gondolatai iránt halála után mutatkozott élénkebb érdeklődés – Európában elsősorban Német- és Francia-, valamint Olaszországban.
S hogy mi mindenről támadt meglátása, melyet rögzítésre érdemesnek ítélt? Elsősorban az úgynevezett „modern” világ különféle jellemzőit állította pellengérre. „Az ember úgy kerül a modernitásba, mint állat a csapdába”, szögezi le egy helyütt, s talán ez az idézet árulkodik legvilágosabban arról, hogyan viszonyult kora valóságához. Azt sem rejti véka alá, mi is a gondja az úgynevezett modern léttel: bizonyos társadalmi, gazdasági és szellemi folyamatok következtében kiüresedett az emberek élete, degradálódtak az értékek. „Az ipari jólét ára az elhülyülés”, „A modern ember az az ember, aki elfelejti, amit az ember az emberről tud”, jegyezte fel; más helyütt pedig ezt olvashatjuk tőle: „Ha valakiről azt mondják, ’korának embere’, akkor mindössze annyit állítanak, hogy (…) megegyezik az agyalágyultak többségével”.
Dávila persze nem hitte, hogy régebben sokkal kedvezőbb állapotok uralkodtak: az emberi természet változatlan. „Korunk minden nyugtalanító és ijesztő – a katasztrófák prófétáinak pesszimizmusát igazoló – jelensége pusztán abból áll, hogy az emberi természet folyton ugyanaz marad a világban, amelyet egy bizonyos anyagi haladásnak a tőle megmámorosodott emberiség szerint teljesen át kellett volna alakítania”.
Ebből következőleg kora társadalmi felépítményében, s a demokratikus(nak mondott) társadalmi berendezkedésben sem talált túlságosan sok pozitívumot: „A demokráciában a politikusok az ostobaság kondenzátorai”, „Minél súlyosabbak a gondok, annál nagyobb azon alkalmatlanok száma, akiket a demokrácia a megoldásukra hív”, szúrt oda a közélet szereplőinek, s a magukat demokratának vallók megnyilatkozásait sem hagyta említés nélkül: „A demokrata megbotránkozik azon, hogy áldozata megbotránkozik”, „A demokrata nem elégszik meg azzal, hogy tiszteletben tartjuk, mit akar kezdeni az életével, ezen felül megköveteli, hogy azt is tiszteletben tartsuk, amit velünk akar tenni”, sorjáznak a sziporkák a kötet lapjain.
Ilyen körülmények közepette milyen élet vár az egyénre? Középszerű, ráadásul harcokkal („Az élet napi küzdelem a saját ostobaságunk ellen”) és frusztrációval teli („Élni annyi, mint beletörődni, beletörődni pedig annyi, mint megalázkodni”). Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket böngészve egy idő után feltűnhet az olvasónak, hogy Dávila világlátása az ókori sztoikusokéra emlékeztet. Maga sem tagadja e hasonlóságot, ugyanakkor rámutat egy fontos különbségre is: „Nyilvánvalóan a sztoikusokéhoz hasonló hozzáállásra van szükségünk ahhoz, hogy felkészüljünk az élet minden nélkülözésére, hajótörésére és kudarcára; minden ilyen tanban taszít azonban, hogy a lemondás hirdetéséhez tagadni kell a dolgok értékét. Nem nyugszom mindaddig, amíg nem találok olyan tanításra, amely azt mondja nekem: ’Ez nemes, ez szép és nagy – készülj fel rá, hogy elveszíted; készülj fel lelki nyugalommal és értelemmel lemondani róla, értelemmel, mely sajnálja, amit elveszít, ugyanakkor elfogadja a rákényszerített veszteséget’”.
S hogy akkor mégis, miféle értékeket tart követendőnek, s miféle magatartásformákat ismer el érvényesnek? Legelőször is, a vallásos – pontosabban: katolikus – hitet. „Isten személyisége nem egyéb, mint annak lehetetlensége, hogy elképzeljük: a világ értelme az ember nyomorú személyiségének van alárendelve”, állapítja meg. Így „Istenen kívül nincs semmi, amiről komolyan kellene beszélni”. Csakhogy nincs könnyű helyzetben, aki ilyesmire vállalkozik, hiszen „nincs olyan ostobaság, amelyben a modern ember ne volna képes hinni, amennyiben azzal kitérhet a Krisztusban való hit elől”.
Nem új felismerés, hogy hívő ember életének lényegi eleme a szeretet gyakorlása, de Dávila e tárgyban is képes elgondolkodtató meglátással szolgálni: „Szeretni annyi, mint úgy látni egy lényt, ahogy Isten láthatja”. S egy újabb frappáns megjegyzés: „A legnagyobb modern téveszme nem az, hogy Isten halott, hanem hogy az ördög az”. A bogotai remete aztán a hit tagadóira, s a vallás ellenzőire is kitér: „A vele szemben álló nagy értelem nem ignorálja, vagy ismeri félre a kereszténységet, amikor támadja. Egy pillanatig sem szabad azt képzelnünk, hogy az ördög nem hisz Istenben”. Majd – nem minden iróniától mentesen – megjegyzi: „Krisztus, hogy megbosszulja a tanítványai ellen Nietzsche által indított támadást, megteremtette a nietzscheánusokat”.
Don Nicolás (vagy ahogy barátai nevezték: Don Colacho) szellemi emberként magát a gondolkodást tartotta az élet legfontosabb tevékenységének. „Gondolkodni akkora élvezet, hogy segít elviselni gondolataink középszerűségét”, fogalmazta meg, majd ugyanezt elmondta komolyabban is: „A filozófia: élet. A filozófia a lehető legmélyebben élettel átitatott, tökéletesen tisztánlátó, és a szellem tárgyaira irányuló életmód”. Vagyis: nem öncélú, vagy akár túlságosan elvont eszmefutamok sorozata, hanem az ember mindennapjait összefogó, azt céllal, értelemmel felruházó magatartás- és viselkedésforma, világosan meghatározott céllal: „A filozófia nem foglalkozhat többé oly nagyon, mint szerette, a világ megértésével, és még kevésbé, mint hirdeti, a megváltoztatásával, hanem azzal, hogy menedéket építsen az embernek, hogy megóvja őt a szokatlanul kemény időktől”.
De Dávila számára nem csupán a mindennapi gondolkodás, s gondolatainak csiszolgatása volt fontos, legalább ekkora súllyal estek latba a végeredmény – vagyis a papírra tétel előtt álló meglátások – kifejezésével, megfogalmazásával kapcsolatos szempontok, elvárások is. „Aki nem képes önmagát kifejezni, nem csak a világ, hanem önmaga elől is rejtve marad”, említi, míg másutt – éjfekete humorral – így fogalmaz: „A kudarc teljes, ha már az sem érdekli az embert, hogy beszámoljon róla”.
Épp csak az nem mindegy, hogyan! Dávila szerint az íráshoz nem feltétlenül ékesszólás szükségeltetik: az író jobban teszi, ha szellemére (lelkének „tartalmára”) hagyatkozik, hisz az kapcsolatban áll a koroktól és egyénektől független, egyetemes emberi értelemmel: „A ma, a tegnap vagy a holnap igazságai a szemétdombon hevernének, ha nem maradna fenn sértetlenül és érinthetetlenül az értelem, mely létrehozza őket, de nem olvad egybe velük. Nem az számít hát, hogy mit ír valaki, ha szelleme finom és okos. A szöveg formula, amely megnyitja előttünk egy lélek terét. Csak ez a fontos, és hiábavaló minden retorika, amely nem arra törekszik, hogy megtisztítsa a kifejezés homályos poharait”. Don Nicolás úgy látta, ebben ragadható meg az írás lényege: miután megtisztítottuk, gondolatainkat a kifejezés homályos poharába töltjük – hiszen a tét nem csekély: „a szavak segítségével visszaadni a gondolatnak azt az egyszerűséget, amelytől a szavak megfosztották”.
Ehhez persze napi gyakorlás, a szöveggel való birkózás szükségeltetik, hisz „Az író, aki nem mondatait gyötri, olvasóit gyötri”. Ezért a legfontosabb elvárás, amit Dávila a szöveggel szemben támaszt, az, hogy világos legyen. „A világosan megírt könyv végtelenül érdekes, még ha ostobaságokat tartalmaz is”, állítja. „A szerző, aki világosan fejezi ki tévedéseit, hibáit és szellemi hiányosságait, többet segít nekünk, mint az, aki kuszán hirdet egy igazságot”.
Dávila – mint minden ember, aki egyértelműen fogalmaz, és nyilvánvalóvá teszi, melyik oldalon áll – nem örvend osztatlan népszerűségnek. Gondolatai többekben keltettek, keltenek ellenérzéseket, sőt, ellenszenvet, de mert íróként magára nézvést is kötelezőnek tartotta, amit olvasóként megfogalmazott, általában a vele szemben állók – ateisták, liberálisok, demokrácia-fetisiszták, a „haladás” harcos védelmezői (akikhez képest Dávila következetesen reakciósként határozta meg önmagát) –, is elismerik, hogy vannak kérdések, amelyekben igaza van.
Biztos vagyok benne, hogy itthoni olvasóival is így lesz ez. Jómagam például többször is úgy éreztem, hogy Don Colacho meglátásai kis hazánk állapotaira is igazak. Ha egyébért nem is, már ezért is érdemes elolvasni e vékonyka kötetet – bár két további érv is szól mellette (és nem, egyik sem az, hogy milyen rövid, így nem kell sok idő az elolvasásához!)
Az első, hogy noha a benne taglalt gondolatok olykor meglehetősen mélyek, a szöveg könnyen érthető, követhető, s nem nélkülözi a humort sem. (Dávila egy-egy meglátása kiválóan alkalmas rá, hogy aranyköpésként, vagy élcként beépüljön a közbeszédbe, s az urbánus folklór részeként éljen tovább!) A második: nem csak a társadalom, a gazdaság, vagy az erkölcs, de az írás (és úgy általában: az önkifejezés) kérdései iránt érdeklődők is haszonnal forgathatják majd! Száz szónak is egy a vége: A modernitás remetéje hiánypótló kötet (aki valamiért nem tudja nyomtatott formátumban beszerezni, látogasson el a kiadó honlapjára, gyakorlatilag a teljes anyag hozzáférhető elektronikus formátumban is).
Isten hozta magyar nyelvterületen, Don Colacho!
Szerző:
Hudy Árpád
Cím:
A modernitás remetéje, Nicolás Gómez Dávila (Széljegyzetek a töredékek
katedrálisához)
Kiadó:
Irodalmi Jelen Könyvek (2013)
Terjedelem:
110 oldal
Ára:
1400 forint
