Október 23. apropóján: Weöres Sándor: Rapszódia a kivívott szabadságról

Akit egyáltalán érdekel még a dolog, nyilván úgy tudja, hogy a XX. század legnagyobb (és legnagyobb hatású) magyar költői Ady Endre és József Attila. Nos, nagyon úgy tűnik, hogy legalább egy névvel indokolt volna bővíteni ezt a listát, méghozzá Weöres (ejtsd: Vörös) Sándoréval. Egyesek elsősorban gyerekköltőként tartják számon a Csöngéről elszármazott, egykori kölyökzsenit, mások a buddhizmustól áthatott, elmélyültebb - és elmélyülést kívánó - ciklusait emlegetik. Holott a száz évvel ezelőtt született alkotót nem igazán lehet egyetlen skatulyában, avagy kategóriában elhelyezni. Ahogy életműkiadásának szerkesztője, Steinert Ágota fogalmaz: született költő volt, mindig, minden élethelyzetben dúsan áradt belőle a poézis. 
Munkássága már csak ezért is érdemes volna a figyelemre; de van egy ennél súlyosabb ok is: hagyatékának jókora része mindeddig elérhetetlen volt az olvasóközönség számára, a teljes Weöres-portré megrajzolására csak bajosan lehetett vállalkozni. Nos, a Helikon kiadó közelmúltban lezárult sorozatának utolsó darabja, az Elhagyott versek épp ezt a feladatot igyekszik megkönnyíteni az érdeklődők számára: terjedelmes válogatást kínál a korábbi kötetekből kimaradt művekből, több olyan alkotást is felmutatva, amelyek - ilyen vagy olyan okok miatt - mostanáig nem láthattak napvilágot. 
Október 23. előtt ide kívánkozik a kéziratban maradt, két verzióban is papírra vetett Rapszódia a kivívott szabadságról, amely 1956-ban íródott, és nem is annyira a hőn áhított - és ideiglenesen elnyert - szabadságot ünnepli, hanem minden általam olvasott '56-os versnél pontosabb látleletet ad az ötvenes évek berendezkedéséről, a diktatúra testet-lelket nyomorító hatásáról. 
(Utólag persze az is világos, miért lappangott ez a kézirat csaknem félszáz esztendeig: ha a hatalom birtokosai a forradalom leverése után, vagy ötvenes évek második felében megtalálják Weöresnél, alighanem leültetik. Annál nagyobb bátorságra vall a költőtől, hogy az események hatására papírra vetette, s később - a Kádár-korszakban - nem semmisítette meg a művét.) 
Álljon hát itt az Elhagyott versekből e rapszódia, főhajtásként '56 hősei, továbbá Weöres Sándor géniusza előtt!

RAPSZÓDIA A KIVÍVOTT SZABADSÁGRÓL

Lehet-e, hogy nem áll az óra?

és hogy rabságunk ideje lejárt?

Csodálkozva nézzük karunkon

az elpattant bilincs gennyes nyomát.

Mi eddig nyűgként hangzott: a szabadság,

most nem mint szólam, közöttünk lebeg,

sorsunkat a kezünkbe vesszük

és zsarnokaink tűnjenek.

Az én szavam még hősöket

sose dicsérhetett

korunk pöcegödrében.

Köszöntelek, szabadsághősök:

Világos után százhét évre

harcotok végre győzött!

 

Vívtatok szinte csupasz mellel,

a fegyveres cár és Paskievics ellen!

(Népek és lelkek elnyomóját

Marx követőjének nevezzem?)

 

Szibéria vett körül minket,

fagyos, ködös, szűk gorizont,

hol lefagy minden terv virága

és bilincsben csörög a csont.

A tundra a torkunkra lépett,

így tengődtünk több mint tíz évet,

a sztyeppe részeg félnomádja

nyakunk markolva magyarázta,

mi a műveltség és a tudás,

az élenjáró haladás.

 

Rabtábor volt az egész ország,

határait jól őrizték,

benn tipródott kétféle szerzet:

hajszolt munkás, hajtó pribék.

Emberevő bálvány előtt

kellett mormolnunk monoton imánk,

hátunkon korbács csattogott,

csúszkálhattunk: Oh, bölcs atyánk!

Plakát, brosura harsogott,

hogy épülünk, hogy haladunk

s zengnünk kellett: de szép, de jó!

míg elhordták a kenyerünk,

míg megmérgezték a borunk.

A köd már foszlik. Visszanézve

az ember csodálkozni kezd:

szalamandrák, vagy mik vagyunk mi,

hogy tíz évig kibírtuk ezt?

 

Fúró szavak, vagy mik vezettek,

hogy bimbóban ölték a jót

s díjazták a puha gerincet,

az apja ellen besúgót?

Itt lakájokat tenyésztettek

özönével tíz év alatt,

érdem volt a jellemtelenség:

hogy győzzük most a jó utat?

[A vers nincs befejezve, másik variánsának részlete]:

A köd eloszlott, s visszanézve

az ember csodálkozni kezd:

szalamandrák, vagy mik vagyunk mi,

hogy tíz évig kibírtuk ezt?

  

E tíz év a javunkra válik,

ha kijártuk az iskolát:

zsarnokot többé ne növesszünk,

akármilyen ígérgetéssel

húzza nyakunkra az igát.

Ha nem talál testvéreit

eláruló hajcsárokat:

hiába ordít szakadatlan,

hatalma, mint hólyag, kipukkan,

látszat-ereje szétszakad.

 

Az én dalom még hősöket

sose köszönthetett

korunk sivatagában.

Üdv nektek, ti szabadsághősök,

akik emberi életünkért

vívtatok szinte csupasz mellel,

fegyver nélkül fegyver ellen!

Szavam, szívem

ott harcolt a ti sorotokban,

testem megbújt a rejtekhelyen.

S ha megint ránktör bármilyen tirannus:

vén testtel, mely fegyvert még nem fogott,

én is ott harcolok,

mégegy rabságban élni nem fogok!

(1956)

Hajsza a győzelemért (Rush)

Aki a Felpörgetve (Driven) című Stallone-film alapján akarná megítélni a Forma 1 világát, távolról sem jutna helyes végeredményre, arról nem is beszélve, hogy az az „alkotás” filmként csaknem értékelhetetlen. A Hajsza a győzelemért (Rush) című Ron Howard-opusz jóval életszerűbb képet fest erről a közegről, továbbá korrekt, izgalmas, élvezetes mozi, helyenként drámai mélységekkel, remek alakításokkal, operatőri munkával és zenével – tehát: filmként is élvezhető.

A sztori valós alapokra épül: a legendás Niki Lauda, és egy brit pilóta, bizonyos James Hunt vetélkedése áll a középpontban. A készítők a kezdetektől végigkövetik a két sofőrfenomén rivalizálását, amely az 1976-os szezon fináléjában csúcsosodik ki. A nézők mindeközben bepillantást kaphatnak a száguldó cirkusz olykor kissé túlmitizált, agyoneszményített világába, és beleszagolhatnak a hetvenes évek benzingőztől terhes, felszabadult életérzésébe is.

A film mégsem azáltal hat, hogy elvisz a kulisszák mögé. Sokkal inkább a két eltérő karakter érzékletes bemutatása által: Hunt életvidám, hedonista playboy, piázik és nőzik, az autóversenyzés számára az élvezet része, meg eszköz arra, hogy továbbra is ő legyen az alfahím. Lauda számára ugyanakkor a versenyzés elsősorban üzlet, mindent mérnöki aggyal, hideg fejjel, precízen, előre eltervezve és kiszámítva tesz. Pontosan tudja, hol vannak a saját maga által meghúzott határok, és ha rajta múlik, soha, semmi szín alatt nem lépi át őket... Csak egy közös van bennük: mind a ketten mindennél jobban akarják a győzelmet, és a legtöbb versenyzőnél többet hajlandóak tenni érte.

És a néző tulajdonképpen mindkettejükkel azonosulni tud – hiszen a lényeg nem is a versenyzésen van, hanem azon, mit és hogyan tesznek azért, hogy a legjobbak legyenek, hogyan jutnak el önmaguk korlátaiig, hogyan akarják átlépni a saját árnyékukat… Vajon sikerül-e nekik?  És ha igen, mit nyerhetnek általa – és mit veszíthetnek?

Emellett a szerelmi szál is említést érdemel: a néző pontosan megismeri annak körülményeit is, melyik sebességmágus milyen körülmények között ismerte meg az asszonyát, és Lauda a nászéjszakájuk után mond egy nagyon fontos mondatot az újdonsült feleségének (a romantikusabb lelkületűeknek akár ezért a mondatért is érdemes megnézni a filmet, komolyan!) Persze, kapunk legalább egy remekül sikerült, humoros jelenet (SPOILER! a stoppolósra és folytatására gondolok, hát persze :] SPOILER VÉGE!); valamint számos felkavaró, sokkoló részlet is (már ami Lauda kezelését, gyógyítását illeti). 

A Huntot alakító Chris Hemsworth tulajdonképpen önmagát hozza – a kigyúrt, szőke macsót, akit Thorként is adott –, de ennél többet tulajdonképpen nem is kell tennie. A Laudát megjelenítő Daniel Brühl (német színész, holott Lauda osztrák, de hát ez legyen a legnagyobb bajunk :] :[) ugyanakkor élete legjobb alakítását nyújtja az olykor kissé ügyefogyottnak tűnő, olykor kissé nyers, ugyanakkor nagyon okos, bizonyítási vágytól hajtott, vasakaratú versenyző megformálása során.  

Az operatőri munka nem csak azért dicséretes, mert a képek a néző elé tárják, mit és hogyan lát egy pilóta verseny közben (esőben pld. csaknem semmit); hanem azért is, mert a záró verseny, a japán nagydíj bemutatása igazán emlékezetesre sikeredett: mintha az apokalipszis elleni háború legfontosabb csatája lenne. A lezárásban ugyanakkor a legkevésbé sem zavaró módon keverednek a film kedvéért forgatott képsorok, és az archív felvételek. Hans Zimmer zenéje pedig hol elszállós, hol lebegős, hol filózós, hol zúzós - így vagy úgy, de "megemeli" a versenyek képeit.

Az egyedüli, amit negatívumként fel lehet hozni, hogy az alkotók kissé túldramatizálták az említett rivalizálást: a valóságban Hunt ritkán volt képes komolyan megszorítani Laudát; de ha egyszer ezt tették az egész sztori alapkövévé, akkor ezt tették. A high concept működik, és végső soron filmet nézünk, ennyi talán belefér.

Peter Morgan forgatókönyvíró és Ron Howard rendező összességében tehát nagyon is működőképes filmet hozott össze, melynek élvezetéhez nem szükséges, hogy valaki F1-függő legyen. (És hogy mindez úgy sikerült nekik, hogy az általuk elmesélt sztori csaknem minden lényegi eleme lassan harmincöt éve ismert, a végeredmény mégsem lett unalmas, külön említést érdemel!) Úgyhogy ha valahol szembejön velünk, semmiképp se hagyjuk, hogy a Hajsza a győzelemért anélkül száguldjon el mellettünk, hogy alaposan megnéztük volna magunknak!

Magyar cím: Hajsza a győzelemért

Eredeti cím: Rush

Gyártási év: 2013

Játékidő: 123 perc

Rendezte: Ron Howard