2013. október 21., hétfő

Október 23. apropóján: Weöres Sándor: Rapszódia a kivívott szabadságról

Akit egyáltalán érdekel még a dolog, nyilván úgy tudja, hogy a XX. század legnagyobb (és legnagyobb hatású) magyar költői Ady Endre és József Attila. Nos, nagyon úgy tűnik, hogy legalább egy névvel indokolt volna bővíteni ezt a listát, méghozzá Weöres (ejtsd: Vörös) Sándoréval. Egyesek elsősorban gyerekköltőként tartják számon a Csöngéről elszármazott, egykori kölyökzsenit, mások a buddhizmustól áthatott, elmélyültebb - és elmélyülést kívánó - ciklusait emlegetik. Holott a száz évvel ezelőtt született alkotót nem igazán lehet egyetlen skatulyában, avagy kategóriában elhelyezni. Ahogy életműkiadásának szerkesztője, Steinert Ágota fogalmaz: született költő volt, mindig, minden élethelyzetben dúsan áradt belőle a poézis. 
Munkássága már csak ezért is érdemes volna a figyelemre; de van egy ennél súlyosabb ok is: hagyatékának jókora része mindeddig elérhetetlen volt az olvasóközönség számára, a teljes Weöres-portré megrajzolására csak bajosan lehetett vállalkozni. Nos, a Helikon kiadó közelmúltban lezárult sorozatának utolsó darabja, az Elhagyott versek épp ezt a feladatot igyekszik megkönnyíteni az érdeklődők számára: terjedelmes válogatást kínál a korábbi kötetekből kimaradt művekből, több olyan alkotást is felmutatva, amelyek - ilyen vagy olyan okok miatt - mostanáig nem láthattak napvilágot. 
Október 23. előtt ide kívánkozik a kéziratban maradt, két verzióban is papírra vetett Rapszódia a kivívott szabadságról, amely 1956-ban íródott, és nem is annyira a hőn áhított - és ideiglenesen elnyert - szabadságot ünnepli, hanem minden általam olvasott '56-os versnél pontosabb látleletet ad az ötvenes évek berendezkedéséről, a diktatúra testet-lelket nyomorító hatásáról. 
(Utólag persze az is világos, miért lappangott ez a kézirat csaknem félszáz esztendeig: ha a hatalom birtokosai a forradalom leverése után, vagy ötvenes évek második felében megtalálják Weöresnél, alighanem leültetik. Annál nagyobb bátorságra vall a költőtől, hogy az események hatására papírra vetette, s később - a Kádár-korszakban - nem semmisítette meg a művét.) 
Álljon hát itt az Elhagyott versekből e rapszódia, főhajtásként '56 hősei, továbbá Weöres Sándor géniusza előtt!



RAPSZÓDIA A KIVÍVOTT SZABADSÁGRÓL

Lehet-e, hogy nem áll az óra?
és hogy rabságunk ideje lejárt?
Csodálkozva nézzük karunkon
az elpattant bilincs gennyes nyomát.

Mi eddig nyűgként hangzott: a szabadság,
most nem mint szólam, közöttünk lebeg,
sorsunkat a kezünkbe vesszük
és zsarnokaink tűnjenek.

Az én szavam még hősöket
sose dicsérhetett
korunk pöcegödrében.
Köszöntelek, szabadsághősök:
Világos után százhét évre
harcotok végre győzött!

 
Vívtatok szinte csupasz mellel,
a fegyveres cár és Paskievics ellen!
(Népek és lelkek elnyomóját
Marx követőjének nevezzem?)
 
Szibéria vett körül minket,
fagyos, ködös, szűk gorizont,
hol lefagy minden terv virága
és bilincsben csörög a csont.

A tundra a torkunkra lépett,
így tengődtünk több mint tíz évet,
a sztyeppe részeg félnomádja
nyakunk markolva magyarázta,
mi a műveltség és a tudás,
az élenjáró haladás.

 
Rabtábor volt az egész ország,
határait jól őrizték,
benn tipródott kétféle szerzet:
hajszolt munkás, hajtó pribék.

Emberevő bálvány előtt
kellett mormolnunk monoton imánk,
hátunkon korbács csattogott,
csúszkálhattunk: Oh, bölcs atyánk!

Plakát, brosura harsogott,
hogy épülünk, hogy haladunk
s zengnünk kellett: de szép, de jó!
míg elhordták a kenyerünk,
míg megmérgezték a borunk.

A köd már foszlik. Visszanézve
az ember csodálkozni kezd:
szalamandrák, vagy mik vagyunk mi,
hogy tíz évig kibírtuk ezt?

 
Fúró szavak, vagy mik vezettek,
hogy bimbóban ölték a jót
s díjazták a puha gerincet,
az apja ellen besúgót?

Itt lakájokat tenyésztettek
özönével tíz év alatt,
érdem volt a jellemtelenség:
hogy győzzük most a jó utat?

[A vers nincs befejezve, másik variánsának részlete]:

A köd eloszlott, s visszanézve
az ember csodálkozni kezd:
szalamandrák, vagy mik vagyunk mi,
hogy tíz évig kibírtuk ezt?

  
E tíz év a javunkra válik,
ha kijártuk az iskolát:
zsarnokot többé ne növesszünk,
akármilyen ígérgetéssel
húzza nyakunkra az igát.

Ha nem talál testvéreit
eláruló hajcsárokat:
hiába ordít szakadatlan,
hatalma, mint hólyag, kipukkan,
látszat-ereje szétszakad.

 
Az én dalom még hősöket
sose köszönthetett
korunk sivatagában.
Üdv nektek, ti szabadsághősök,
akik emberi életünkért
vívtatok szinte csupasz mellel,
fegyver nélkül fegyver ellen!

Szavam, szívem
ott harcolt a ti sorotokban,
testem megbújt a rejtekhelyen.
S ha megint ránktör bármilyen tirannus:
vén testtel, mely fegyvert még nem fogott,
én is ott harcolok,
mégegy rabságban élni nem fogok!

(1956)




2013. október 1., kedd

Hajsza a győzelemért (Rush)



Aki a Felpörgetve (Driven) című Stallone-film alapján akarná megítélni a Forma 1 világát, távolról sem jutna helyes végeredményre, arról nem is beszélve, hogy az az „alkotás” filmként csaknem értékelhetetlen. A Hajsza a győzelemért (Rush) című Ron Howard-opusz jóval életszerűbb képet fest erről a közegről, továbbá korrekt, izgalmas, élvezetes mozi, helyenként drámai mélységekkel, remek alakításokkal, operatőri munkával és zenével – tehát: filmként is élvezhető.


A sztori valós alapokra épül: a legendás Niki Lauda, és egy brit pilóta, bizonyos James Hunt vetélkedése áll a középpontban. A készítők a kezdetektől végigkövetik a két sofőrfenomén rivalizálását, amely az 1976-os szezon fináléjában csúcsosodik ki. A nézők mindeközben bepillantást kaphatnak a száguldó cirkusz olykor kissé túlmitizált, agyoneszményített világába, és beleszagolhatnak a hetvenes évek benzingőztől terhes, felszabadult életérzésébe is.
A film mégsem azáltal hat, hogy elvisz a kulisszák mögé. Sokkal inkább a két eltérő karakter érzékletes bemutatása által: Hunt életvidám, hedonista playboy, piázik és nőzik, az autóversenyzés számára az élvezet része, meg eszköz arra, hogy továbbra is ő legyen az alfahím. Lauda számára ugyanakkor a versenyzés elsősorban üzlet, mindent mérnöki aggyal, hideg fejjel, precízen, előre eltervezve és kiszámítva tesz. Pontosan tudja, hol vannak a saját maga által meghúzott határok, és ha rajta múlik, soha, semmi szín alatt nem lépi át őket... Csak egy közös van bennük: mind a ketten mindennél jobban akarják a győzelmet, és a legtöbb versenyzőnél többet hajlandóak tenni érte.
És a néző tulajdonképpen mindkettejükkel azonosulni tud – hiszen a lényeg nem is a versenyzésen van, hanem azon, mit és hogyan tesznek azért, hogy a legjobbak legyenek, hogyan jutnak el önmaguk korlátaiig, hogyan akarják átlépni a saját árnyékukat… Vajon sikerül-e nekik?  És ha igen, mit nyerhetnek általa – és mit veszíthetnek?


Emellett a szerelmi szál is említést érdemel: a néző pontosan megismeri annak körülményeit is, melyik sebességmágus milyen körülmények között ismerte meg az asszonyát, és Lauda a nászéjszakájuk után mond egy nagyon fontos mondatot az újdonsült feleségének (a romantikusabb lelkületűeknek akár ezért a mondatért is érdemes megnézni a filmet, komolyan!) Persze, kapunk legalább egy remekül sikerült, humoros jelenet (SPOILER! a stoppolósra és folytatására gondolok, hát persze :] SPOILER VÉGE!); valamint számos felkavaró, sokkoló részlet is (már ami Lauda kezelését, gyógyítását illeti). 
A Huntot alakító Chris Hemsworth tulajdonképpen önmagát hozza – a kigyúrt, szőke macsót, akit Thorként is adott –, de ennél többet tulajdonképpen nem is kell tennie. A Laudát megjelenítő Daniel Brühl (német színész, holott Lauda osztrák, de hát ez legyen a legnagyobb bajunk :] :[) ugyanakkor élete legjobb alakítását nyújtja az olykor kissé ügyefogyottnak tűnő, olykor kissé nyers, ugyanakkor nagyon okos, bizonyítási vágytól hajtott, vasakaratú versenyző megformálása során.  


Az operatőri munka nem csak azért dicséretes, mert a képek a néző elé tárják, mit és hogyan lát egy pilóta verseny közben (esőben pld. csaknem semmit); hanem azért is, mert a záró verseny, a japán nagydíj bemutatása igazán emlékezetesre sikeredett: mintha az apokalipszis elleni háború legfontosabb csatája lenne. A lezárásban ugyanakkor a legkevésbé sem zavaró módon keverednek a film kedvéért forgatott képsorok, és az archív felvételek. Hans Zimmer zenéje pedig hol elszállós, hol lebegős, hol filózós, hol zúzós - így vagy úgy, de "megemeli" a versenyek képeit.


Az egyedüli, amit negatívumként fel lehet hozni, hogy az alkotók kissé túldramatizálták az említett rivalizálást: a valóságban Hunt ritkán volt képes komolyan megszorítani Laudát; de ha egyszer ezt tették az egész sztori alapkövévé, akkor ezt tették. A high concept működik, és végső soron filmet nézünk, ennyi talán belefér.
Peter Morgan forgatókönyvíró és Ron Howard rendező összességében tehát nagyon is működőképes filmet hozott össze, melynek élvezetéhez nem szükséges, hogy valaki F1-függő legyen. (És hogy mindez úgy sikerült nekik, hogy az általuk elmesélt sztori csaknem minden lényegi eleme lassan harmincöt éve ismert, a végeredmény mégsem lett unalmas, külön említést érdemel!) Úgyhogy ha valahol szembejön velünk, semmiképp se hagyjuk, hogy a Hajsza a győzelemért anélkül száguldjon el mellettünk, hogy alaposan megnéztük volna magunknak!



Magyar cím: Hajsza a győzelemért

Eredeti cím: Rush
Gyártási év: 2013
Játékidő: 123 perc
Rendezte: Ron Howard

2013. augusztus 8., csütörtök

A modernitás remetéje, Nicolás Gómez Dávila


Ha egy művelt hazánkfia a latin-amerikai szellemóriásokat kívánná megnevezni, nyilván az írókkal kezdené, a kolumbiai Nicolás Gómez Dávilá neve viszont feltehetőleg kimaradna a felsorolásból. De ezen nem lehet csodálkozni: „a bogotai remete” elsősorban nem tollforgatónak, inkább gondolkodónak vallotta magát, s magyarul eddig szinte semmi sem látott tőle napvilágot. Az Irodalmi Jelen Könyvek viszont a közelmúltban előrukkolt egy vékonyka füzetecskével, így nincs akadálya, hogy az érdeklődő megismerkedjen egy kíméletlen éleslátású, konzervatív gondolkodó szellemi hagyatékával. Idézetekkel zsúfolt, hosszú ismertető következik!

A modernitás remetéje című kiadvány alig 110 oldal, de – Hudy Árpád fordításában, szerkesztésében, kommentárjaival – tizenkét fejezetbe rendezve felvonultatja Dávilá kedvelt témáit, s a tárgyban megfogalmazott, aforizmaszerű, tömör meglátásait.

Mindemellett rövid életrajzi áttekintést is kapunk. Ezek szerint Nicolás Gómez Dávila (1913 – 1994) gazdag, a helyi társadalom felsőbb köreihez tartozó családba született Kolumbiában, ám középfokú tanulmányait – szülei szándékának megfelelően – Európában, a párizsi bencéseknél végezte. Súlyos tüdőgyulladása miatt azonban kénytelen volt hazatérni az öreg kontinensről, s csaknem két teljes évbe telt, míg felépült. Amíg ágyhoz volt kötve, magántanárok oktatták, s autodidakta módon, olvasással képezte magát. Ekkor alakult ki, s mélyült el a könyvek, különösen az ókori irodalom és bölcselet iránti érdeklődése – olyannyira, hogy felnőttként tulajdonképpen a harmincezer kötetet számláló könyvtára lett az otthona. 
Noha nem szerzett felsőfokú végzettséget, 1948-ban segített megalapítani Bogotában az Andesi Egyetemet. 1958-ban, miután hazájában megbukott a katonai diktatúra, az új rendszerben felkínálták neki az államelnök főtanácsadói posztját. Nem élt a lehetőséggel. 1974-ben felkérték, hogy legyen hazája londoni nagykövete. Erre is nemet mondott: nem hagyta magát kiszakítani önkéntes száműzetéséből: olvasmányai mellett leginkább gondolkodása élesítésének, s meglátásai papírra vetésének élt; nap mint nap akkurátusan rótta jegyzetfüzeteibe elegánsan megfogalmazott, kiérlelt gondolatait.
Jóllehet több ezer oldalnyi kéziratot halmozott fel ily módon,  műveinek kiadását nem ambicionálta. Munkái, s gondolatai iránt halála után mutatkozott élénkebb érdeklődés – Európában elsősorban Német- és Francia-, valamint Olaszországban.
S hogy mi mindenről támadt meglátása, melyet rögzítésre érdemesnek ítélt?  Elsősorban az úgynevezett „modern” világ különféle jellemzőit állította pellengérre. „Az ember úgy kerül a modernitásba, mint állat a csapdába”, szögezi le egy helyütt, s talán ez az idézet árulkodik legvilágosabban arról, hogyan viszonyult kora valóságához. Azt sem rejti véka alá, mi is a gondja az úgynevezett modern léttel: bizonyos társadalmi, gazdasági és szellemi folyamatok következtében kiüresedett az emberek élete, degradálódtak az értékek. „Az ipari jólét ára az elhülyülés”, „A modern ember az az ember, aki elfelejti, amit az ember az emberről tud”, jegyezte fel; más helyütt pedig ezt olvashatjuk tőle: „Ha valakiről azt mondják, ’korának embere’, akkor mindössze annyit állítanak, hogy (…) megegyezik az agyalágyultak többségével”.


Dávila persze nem hitte, hogy régebben sokkal kedvezőbb állapotok uralkodtak: az emberi természet változatlan. „Korunk minden nyugtalanító és ijesztő – a katasztrófák prófétáinak pesszimizmusát igazoló – jelensége pusztán abból áll, hogy az emberi természet folyton ugyanaz marad a világban, amelyet egy bizonyos anyagi haladásnak a tőle megmámorosodott emberiség szerint teljesen át kellett volna alakítania”
Ebből következőleg kora társadalmi felépítményében, s a demokratikus(nak mondott) társadalmi berendezkedésben sem talált túlságosan sok pozitívumot: „A demokráciában a politikusok az ostobaság kondenzátorai”, „Minél súlyosabbak a gondok, annál nagyobb azon alkalmatlanok száma, akiket a demokrácia a megoldásukra hív”, szúrt oda a közélet szereplőinek, s a magukat demokratának vallók megnyilatkozásait sem hagyta említés nélkül: „A demokrata megbotránkozik azon, hogy áldozata megbotránkozik”, „A demokrata nem elégszik meg azzal, hogy tiszteletben tartjuk, mit akar kezdeni az életével, ezen felül megköveteli, hogy azt is tiszteletben tartsuk, amit velünk akar tenni”, sorjáznak a sziporkák a kötet lapjain.
Ilyen körülmények közepette milyen élet vár az egyénre? Középszerű, ráadásul harcokkal („Az élet napi küzdelem a saját ostobaságunk ellen”) és frusztrációval teli („Élni annyi, mint beletörődni, beletörődni pedig annyi, mint megalázkodni”). Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket böngészve egy idő után feltűnhet az olvasónak, hogy Dávila világlátása az ókori sztoikusokéra emlékeztet. Maga sem tagadja e hasonlóságot, ugyanakkor rámutat egy fontos különbségre is: „Nyilvánvalóan a sztoikusokéhoz hasonló hozzáállásra van szükségünk ahhoz, hogy felkészüljünk az élet minden nélkülözésére, hajótörésére és kudarcára; minden ilyen tanban taszít azonban, hogy a lemondás hirdetéséhez tagadni kell a dolgok értékét. Nem nyugszom mindaddig, amíg nem találok olyan tanításra, amely azt mondja nekem: ’Ez nemes, ez szép és nagy – készülj fel rá, hogy elveszíted; készülj fel lelki nyugalommal és értelemmel lemondani róla, értelemmel, mely sajnálja, amit elveszít, ugyanakkor elfogadja a rákényszerített veszteséget’”. 


S hogy akkor mégis, miféle értékeket tart követendőnek, s miféle magatartásformákat ismer el érvényesnek? Legelőször is, a vallásos – pontosabban: katolikus – hitet. „Isten személyisége nem egyéb, mint annak lehetetlensége, hogy elképzeljük: a világ értelme az ember nyomorú személyiségének van alárendelve”, állapítja meg. Így „Istenen kívül nincs semmi, amiről komolyan kellene beszélni”. Csakhogy nincs könnyű helyzetben, aki ilyesmire vállalkozik, hiszen „nincs olyan ostobaság, amelyben a modern ember ne volna képes hinni, amennyiben azzal kitérhet a Krisztusban való hit elől”.
Nem új felismerés, hogy hívő ember életének lényegi eleme a szeretet gyakorlása, de Dávila e tárgyban is képes elgondolkodtató meglátással szolgálni: „Szeretni annyi, mint úgy látni egy lényt, ahogy Isten láthatja”. S egy újabb frappáns megjegyzés: „A legnagyobb modern téveszme nem az, hogy Isten halott, hanem hogy az ördög az”.  A bogotai remete aztán a hit tagadóira, s a vallás ellenzőire is kitér: „A vele szemben álló nagy értelem nem ignorálja, vagy ismeri félre a kereszténységet, amikor támadja. Egy pillanatig sem szabad azt képzelnünk, hogy az ördög nem hisz Istenben”. Majd – nem minden iróniától mentesen – megjegyzi: „Krisztus, hogy megbosszulja a tanítványai ellen Nietzsche által indított támadást, megteremtette a nietzscheánusokat”. 
Don Nicolás (vagy ahogy barátai nevezték: Don Colacho) szellemi emberként magát a gondolkodást tartotta az élet legfontosabb tevékenységének. „Gondolkodni akkora élvezet, hogy segít elviselni gondolataink középszerűségét”, fogalmazta meg, majd ugyanezt elmondta komolyabban is: „A filozófia: élet. A filozófia a lehető legmélyebben élettel átitatott, tökéletesen tisztánlátó, és a szellem tárgyaira irányuló életmód”.  Vagyis: nem öncélú, vagy akár túlságosan elvont eszmefutamok sorozata, hanem az ember mindennapjait összefogó, azt céllal, értelemmel felruházó magatartás- és viselkedésforma, világosan meghatározott céllal: „A filozófia nem foglalkozhat többé oly nagyon, mint szerette, a világ megértésével, és még kevésbé, mint hirdeti, a megváltoztatásával, hanem azzal, hogy menedéket építsen az embernek, hogy megóvja őt a szokatlanul kemény időktől”.

  
De Dávila számára nem csupán a mindennapi gondolkodás, s gondolatainak csiszolgatása volt fontos, legalább ekkora súllyal estek latba a végeredmény – vagyis a papírra tétel előtt álló meglátások – kifejezésével, megfogalmazásával kapcsolatos szempontok, elvárások is. „Aki nem képes önmagát kifejezni, nem csak a világ, hanem önmaga elől is rejtve marad”, említi, míg másutt – éjfekete humorral – így fogalmaz: „A kudarc teljes, ha már az sem érdekli az embert, hogy beszámoljon róla”.
Épp csak az nem mindegy, hogyan!  Dávila szerint az íráshoz nem feltétlenül ékesszólás szükségeltetik: az író jobban teszi, ha szellemére (lelkének „tartalmára”) hagyatkozik, hisz az kapcsolatban áll a koroktól és egyénektől független, egyetemes emberi értelemmel: „A ma, a tegnap vagy a holnap igazságai a szemétdombon hevernének, ha nem maradna fenn sértetlenül és érinthetetlenül az értelem, mely létrehozza őket, de nem olvad egybe velük. Nem az számít hát, hogy mit ír valaki, ha szelleme finom és okos. A szöveg formula, amely megnyitja előttünk egy lélek terét. Csak ez a fontos, és hiábavaló minden retorika, amely nem arra törekszik, hogy megtisztítsa a kifejezés homályos poharait”. Don Nicolás úgy látta, ebben ragadható meg az írás lényege: miután megtisztítottuk, gondolatainkat a kifejezés homályos poharába töltjük – hiszen a tét nem csekély: „a szavak segítségével visszaadni a gondolatnak azt az egyszerűséget, amelytől a szavak megfosztották”.
Ehhez persze napi gyakorlás, a szöveggel való birkózás szükségeltetik, hisz „Az író, aki nem mondatait gyötri, olvasóit gyötri”. Ezért a legfontosabb elvárás, amit Dávila a szöveggel szemben támaszt, az, hogy világos legyen. „A világosan megírt könyv végtelenül érdekes, még ha ostobaságokat tartalmaz is”, állítja. „A szerző, aki világosan fejezi ki tévedéseit, hibáit és szellemi hiányosságait, többet segít nekünk, mint az, aki kuszán hirdet egy igazságot”.


Dávila – mint minden ember, aki egyértelműen fogalmaz, és nyilvánvalóvá teszi, melyik oldalon áll – nem örvend osztatlan népszerűségnek. Gondolatai többekben keltettek, keltenek ellenérzéseket, sőt, ellenszenvet, de mert íróként magára nézvést is kötelezőnek tartotta, amit olvasóként megfogalmazott, általában a vele szemben állók ateisták, liberálisok, demokrácia-fetisiszták, a „haladás” harcos védelmezői (akikhez képest Dávila következetesen reakciósként határozta meg önmagát) –, is elismerik, hogy vannak kérdések, amelyekben igaza van.
Biztos vagyok benne, hogy itthoni olvasóival is így lesz ez. Jómagam például többször is úgy éreztem, hogy Don Colacho meglátásai kis hazánk állapotaira is igazak. Ha egyébért nem is, már ezért is érdemes elolvasni e vékonyka kötetet – bár két további érv is szól mellette (és nem, egyik sem az, hogy milyen rövid, így nem kell sok idő az elolvasásához!) 
Az első, hogy noha a benne taglalt gondolatok olykor meglehetősen mélyek, a szöveg könnyen érthető, követhető, s nem nélkülözi a humort sem. (Dávila egy-egy meglátása kiválóan alkalmas rá, hogy aranyköpésként, vagy élcként beépüljön a közbeszédbe, s az urbánus folklór részeként éljen tovább!) A második: nem csak a társadalom, a gazdaság, vagy az erkölcs, de az írás (és úgy általában: az önkifejezés) kérdései iránt érdeklődők is haszonnal forgathatják majd! Száz szónak is egy a vége: A modernitás remetéje hiánypótló kötet (aki valamiért nem tudja nyomtatott formátumban beszerezni, látogasson el a kiadó honlapjára, gyakorlatilag a teljes anyag hozzáférhető elektronikus formátumban is). 
Isten hozta magyar nyelvterületen, Don Colacho!

Szerző: Hudy Árpád
Cím: A modernitás remetéje, Nicolás Gómez Dávila (Széljegyzetek a töredékek katedrálisához)
Kiadó: Irodalmi Jelen Könyvek (2013)
Terjedelem: 110 oldal
Ára: 1400 forint