Fritz Leiber: A nagy időháború és egyéb történetek (Galaktika 280 XL)

Idehaza is mind több sajtóorgánum vezetése fogadja el: ha a nehezedő gazdasági feltételek közepette meg akarják tartani olvasóikat – netán növelni akarják azok táborát –, extra tartalmat kell kínálniuk. A Galaktika például az „alapcsomagnak” számító magazin mellett annak egy komplett regénnyel (avagy kisregénnyel) kiegészített, extra verziójával is jelentkezik. A júliusi XL-es változat Fritz Leiber A nagy időháború című, Hugo-díjjal kitüntetett művét és két novelláját tartalmazza, továbbá egy, a regény születésének körülményeit felidéző visszaemlékezést.

  

Ha onnan nézem, hogy egy újonnan megjelenő regény manapság 3000-3500 forintba kerül, a Galaktika pedig összesen 2500-ért kínálja a magazin eddigi száztizenöt oldalát, s az újabb kilencven oldalt megtöltő, összefüggő olvasmányt, nos, az ár nem is tűnik magasnak. Az ötlet tehát határozottan jó, innentől kezdve már csak a megvalósítás mikéntje lehet kérdéses. Nem csak az számít, mely szerzők mely munkái kerülnek be az XL-es kiadványba, de az is, hogy azokról miféle információk jutnak el előzetesen az olvasókhoz. Mert legyen bármily barátságos az ár, azért, amiről nem rendelkezik érdemi adatokkal, még a legmegrögzöttebb betűfaló sem biztos, hogy hajlandó pénzt kiadni.

A nagy időháborúról a Galaktika honlapján megjelent, viszonylag hosszú beharangozó a  többek között ezt tartalmazza: „Elképzelted valaha is, milyen képet vágnának a magyar lovagok, ha szembekerülnének Napóleon katonáival? Vagy ha az amazonok csatáznának űrgárdistákkal? De ott van még a Wehrmacht és Dzsingisz kán harcosainak összecsapása. Vagy esetleg egy római legionáriusok kontra amerikai tengerészgyalogosok [mérkőzés? ütközet? Józsi bácsi tyúkszemvakaró kése? hahó! kimaradt az alany! - FL] érdekelne? Fritz Leiber regényében az említett népek és egységek harcolnak a végtelen időben, különböző korokban, két seregre oszolva, egymás ellen. Napóleon, Sztálin, III. Alexandrosz – és még sokan mások is tiszteletüket teszik, mint frakcióik vezetői”.

E sorok bizony felkelthetik az olvasó érdeklődését – csakhogy nem az említett mozzanatok állnak a cselekmény középpontjában. Ez a pár sor tehát alkalmas a vásárló megtévesztésére. (A Galaktika egyébként nem először jár el így a saját irodalmi „istállójához” tartozó kiadványokkal kapcsolatban, de ez más lapra tartozik.) És most, e kissé hosszúra nyúlt bevezető után lássuk, milyen, és miről is szól valójában A nagy időháború! 

A történet végig zárt térben, egy nemes egyszerűséggel csak Helynek nevezett helyen játszódik, ami mintha valahol az űrben lebegne. Szereplőinek száma mintegy tucatnyi – és sem Napóleon, sem Sztálin, sem III. Alexandrosz nem lép elénk, sőt, a beharangozott csaták sem peregnek le a szemeink előtt!

Ehelyett megtudjuk, hogy Greta Forzane a Hely személyzetének tagja, s az a dolga, hogy szórakoztassa a különféle bevetésekről – testi-lelki rekreáció céljából – a Helyre betérő katonákat. E Szórakoztató, tehát Greta elbeszélésében ismerhetjük meg egy furcsa háború fejleményeit, amely a tér és idő különféle pontjain zajlik a Pókoknak és Kígyóknak nevezett csoportosulások seregei között. A katonák azonban nem képesek sokáig nyugton meglenni, még egy ilyen – stílszerűen fogalmazva: mindenféle földi, és földön kívüli jókkal kecsegtető – Helyen sem, egykettőre kirobbannak az indulatok, felszínre törnek az elfojtott érzések. A szereplők ilyenkor többoldalas kiselőadásokba bonyolódnak, mintha csak színpadon lennének. Okfejtés tárgyát képezi például az idő, a valóság és a háború természete, a történelmi korok egyes értékeinek – de különösen kulturális javainak – sorsa, a Pókok mesterkedései, vagy a nők és a férfiak viszonya… 

A nagy időháború tehát sokkal inkább gondolatokban, s magvas fejtegetésekben, mintsem akcióban gazdag regény (ezért is érzem félrevezetőnek a már idézett ajánlót). Mintha Leiber munkát megelőző írói víziója nem lett volna teljes körű, mintha nem látta volna át a maga teljességében az általa életre hívott világ horizontját. Ezt a benyomást erősíti bennem, hogy sem a Pókokról, sem a Kígyókról nem tudunk meg túlságosan sok mindent, és még csak az sem teljesen világos, miért, s melyik évben indult a háború. A homályban hagyás, a sejtetés persze tudatos írói fogás is lehet – nagyban szolgálja például a kiszolgáltatottság, vagy a bizonytalanság atmoszférájának megteremtését –; de a további, szintén hiányzó elemek ismeretében inkább úgy vélem, e regény esetében inkább végig nem gondolásról, az utószóban kifejtett, kétségkívül hatásos eredeti ötletmag tovább nem árnyalásáról lehet szó. 

Merthogy A nagy időháborúból az SF egyik hangsúlyos, lényegét ismérvét jelentő tudományos megközelítés is hiányzik. Sem az időutazás technikai feltételeire, sem az idő és az úgynevezett Nagy Idő elkülönítésére, sem a valóságmegmaradás törvényére nem kapunk tudományos alapokon nyugvó magyarázatot. (Holott ha más nem, e törvény valóban megérdemelte volna a valamivel részletesebb, alaposabb bemutatást, tekintve, hogy egész más hatást érvényesít, mint amivel az időutazós történetekben – például Poul Anderson Időjárőr-ciklusában, vagy a Vissza a jövőbe-filmekben – találkozhatunk.) Amikor végül előkerül egy háborús/SF-elem (a technológia jelentette fenyegetés), csaknem azon nyomban át is adja a helyét egy rejtélynek, s a rejtély leleményes megoldásának (ami pedig sokkal inkább a bűnügyi regények sajátja, semmint a science fictioné). Ráadásul a lezárást kissé kurta-furcsának érzem, mintha nem a cselekményből következne, hanem az író önhatalmú döntését tükrözné.

A regény így leginkább a belé foglalt meglátások bősége miatt hathat. Számos frappáns, könnyen idézhető megállapítás szerepel benne (pld. „Egy változó kozmosz rosszabb a semmilyennél” [121. old.]; „A tudás káprázatos kincs, édesebb a bujaságnál, a falánkságnál és a harc szenvedélyénél, mégis mindhármat magában foglalja; a végső, kielégíthetetlen éhség” [144. old.]; „Amikor már minden egyéb lehetőséget kizártál, a lehetetlennek is megváltozik a jelentése” [155. old.]); s a könnyed előadásmód, s a helyenként megcsillanó humor szintén növelik az élvezeti értékét. (Érződik, hogy Leiber Shakespeare-színészként kezdte pályafutását: legalább olyan lelkes, elegáns és pofi szórakoztató, mint főhőse, Greta.)

Összegezve: A nagy időháború elsősorban a "terelj össze különféle karaktereket egy zárt helyre"-típusú történetek fordulataival operál, a háborús és bűnügyi regények egyes tematikai elemeivel kiegészülve. Aki tehát a szó klasszikus értelmében vett tudományos-fantasztikus regényre vágyik, valószínűleg mást kap, mint amit várt, de akik kedvelik az ötvenes évek amerikai SF-magazinjainak termését (a regény eredetileg a Galaxy Science Fictionben jelent meg, 1958-ban, és azonmód el is nyerte az év legjobb regényének járó, rangos Hugo-díjat), valamint az agyalós-érzelmes történeteket, így is megszerethetik a Változás Háborújának nyitányát.

Ami pedig a magyar kiadást illeti: a fordítás élvezhető, bár kisebb-nagyobb tévesztések azért becsúsztak. („Ami ellen már Benson-Carter is óva intett”, áll például a 168. oldalon. Magyarul úgy volna helyes, hogy „Amitől már Benson-Carter is óva intett”, ugye.) Örömömre szolgált ugyanakkor, hogy a Galaktika szerkesztői megtartották Virgil Finlay grafikáit, amelyek az eredeti kiadást kísérték – Finlay az egyik legnagyobb tudású amerikai illusztrátor, méltatlanul kevés munkája jutott el hozzánk, A nagy időháború magyar megjelenésével  e hiányból is sikerült ledolgozni valamicskét.

A regényt kísérő két novella közül A kárhozat reggele igazán ütős darab, a már hiányolt, tágabb összefüggéseket ugyan nem világítja meg, viszont amit néhány oldalon ki lehet hozni az alaphelyzetből, azt ki is hozza – mindazzal együtt, hogy az egyik fordulata azért sejthető. Hiba viszont, hogy a szerző neve a novellák esetében Leiberről - eléggé el nem ítélhető módon! - Lieberre változott [182. és 191. oldal], ráadásul az első rövidebb írás elejéről lemaradt a néhány soros felvezetés.

 

A magam részéről a következő XL-számba tervezett Georgij Martinov-regényt, A vörös bolygó hőseit is várom. De nem a szerkesztők által közölt, soványka információ alapján („A szovjet SF elveszett klasszikusa először magyarul”), hanem azért, mert még emlékszem rá, hogy gyermekkorom egyik kedvenc képregénye, Az időspirál  Martinov regényéből készült. Valamivel bővebb felvilágosítást addig is szívesen vennék a kiadó részéről (miről szól a regény, kik a főszereplők, mi a konfliktus lényege?), persze csak akkor, ha a közölt információk helytállóak.    

 

Szerző: Fritz Leiber

Magyar címek: A nagy időháború; A kárhozat reggele; Huszárlépés; Hogyan született a Változás Háborúja sorozat?

Eredeti címek és megjelenési adatok: The Big Time (Galaxy Science Fiction, 1958); Damnation Morning (Fantastic, 1959); Knights Move (Broadside, 1965)

Magyar megjelenés: Galaktika 280 XL (2013. július), 115-202. oldal

Fordította: Pápai Dávid, Vancsó Éva

Ára: 2.490 Ft

Auróra: Még nem ez a tréfa vége (2013)

Aki annak idején – az előző évezred vége felé – csak a Viszlát, Iván, vagy az Egy kis anarchia című számot ismerte meg az Aurórától, most alighanem elcsodálkozik: mi az, még mindig létezik a zenekar? Bizony, így van, ráadásul idén ünneplik fennállásuk 30. évfordulóját! A jeles alkalomra egy új albumot is megjelentettek, Még nem ez a tréfa vége címmel. Rajta tíz zsírúj szám, és mintegy 35 percnyi tökös, betaláló punk & roll.

A korong a Hammer World 2013. július-augusztusi számának mellékleteként látott napvilágot, tehát egy ezresért – körülbelül másfél-két korsó sör áráért – bárki hozzájuthat. A csapat számára ez azért kedvező megoldás, mert így valószínűleg több emberhez eljut a zenéjük, mintha saját erőből oldanák meg a terjesztést; az újságnak meg azért, mert az Auróra-album miatt olyanok is megvásárolják az adott számot, akik már nem követik rendszeresen a Hammer-mellékleteket. (Én például így vagyok vele, merthogy – valljuk be – nem mindegyik tartalmaz a lejátszóból kirobbanthatatlan, bika anyagot.)

 

Számomra az Auróra mindig is annak mutatója volt, hová juthat el egy csapat, amelyik soha nem lesz a fősodratú média kedvence (de nincs is ilyen ambíciója); viszont töretlen lelkesedéssel, és megkérdőjelezhetetlen hitelességgel teszi a dolgát: írja a dalokat, adja a koncerteket, jelentkezik az albumaival. Hát legalább idáig: a tizenhatodik nagylemezéig, s a harmincadik születésnapjáig!

Mindennek persze csak addig van értelme, amíg van érdemi mondanivalójuk, de az Auróra esetében ezzel sosem volt gond: Pusztai Zoltán, az „őspunk” költő (akit a magam részéről kicsinyke országunk legjobb dalszövegírói között tartok számon) rendszeresen szállította, szállítja az odamondogató, vagy épp elgondolkodtató szövegeket. Lássuk/halljuk, ezúttal mit tartogat számunkra a banda!

Az első szám (Megvan még) meglehetősen nosztalgikus: lehangoló, erős képpel indít („Kihalt vidék az ég”), és a jelen helyett inkább a múltba vágyik. A második, a Nincs térerő az évekkel ezelőtti Nincs karácsony ikerdarabja,  csakhogy míg abban Zoltán „csupán” az agyatlan kereskedelmi ajánlatokat szerette volna kizárni az életéből, most már valamennyi bosszantó, zavaró, idegesítő  ingert („Egyszerre támad rám minden idióta/Senkihez és semmihez nincs közöm”), beleértve az aktuálpolitikai sárdobálást is („Egyforma hülyék cirkálnak fel-alá mindkét oldalon”). A harmadik dal (Magányos éjszaka) melankolikus hangulatú, rálegyintő szám, egyebek mellett a csalódások és az alkoholfogyasztás között kimutatható egyenes összefüggésről mesél. 

 

A negyedikben (Miért ne lennél?) – az album hallgatása során először – mutatkozik némi a remény, igaz, nem kecsegtet túlságosan sok jóval, elvégre mit is tartogathat egy korábban sem működő párkapcsolat folytatása? („Miért ne lennél, miért ne lennél a gyógyszerem?/Nekünk ez a szenvedés a szerelem!”). Ha az ideális nem adatott meg, a tökéletlennel is be lehet – vagy éppenséggel: kell – érni?, veti fel a dal.

Az ötödik nóta (Fekete kő) ironikus o-o-o-ózással indul, de valódi indulat süt belőle: mindazok ellen szól, akik különbnek tartják magukat másoknál, de nincs mögöttük valódi teljesítmény. „Mondd, mitől vagy te olyan nagymenő?”, tolja a címzettek arcába a kérdést, majd így faggatja őket: „Ki vagy te belül, miféle lélek/Vannak-e szívedben maradék lények?” Az album legrövidebb, de számomra az egyik legerősebb dala, zeneileg az teszi érdekessé, hogy trombita kíséri a gitárokat.

A legrövidebb után a leghosszabb (csaknem négy és fél perces) nóta következik: a Téli ég alatt a magunkba húzódás és kivárás, a belső fedezékek felhúzásának és „belakásának” dala, és bár távolról sem vidám dolgokról mesél („Utat mutatni csillag nem ragyog/Csodára várnak a három királyok”), nem egyértelműen negatív a végkicsengése („Senki se sír és senki se fél/Hiába tombol az északi szél”).

 

Ezek után jön a címadó szám, a Még nem ez a tréfa vége. „Egy feladat van, túlélni valahogy azt is, hogy meghal a lélek!”, szögezi le a legelején, mi a legfontosabb teendő, majd kitér az előző dalban megfogalmazottakra is: „Elmúlik egyszer a tél!” Ezt követően tovább erősíti a reményt: „Még nem ez a tréfa vége/Nem ez a háború, ez a béke/Nem ez a semmibe nyíló ösvény/Ahol egy sortűz néha a törvény!” Vagyis: nem szabad feladni, beletörődni, ha teszünk érte, előbb-utóbb előnyükre változnak a dolgok. (Ha az idézetben szereplő sortűz a 2006. október 23-i eseményekre utal – bár gondolkodtam rajta egy sort, hogy vajon csakugyan így van-e? –, akkor talán nem szabadna elfelejteni, hogy 2013-at írunk, és manapság azért nem lőnek gumilövedékkel a tüntetőkre.)

A dal persze mindezzel együtt is nagyon rendben van, zeneileg és szövegileg egyaránt üt – ahogy egy címadó számhoz illik –, így a második számú kedvencem! És még valami: mind a hangulatot, mind a tematikát tekintve fordulópontot jelent az albumon. Innentől kezdve kellemesebb kicsengésű, pozitív töltésű dalok következnek, a sorban a nyolcadik például kijelenti: „Néha az élet egy szürke tenger/De szabadon szembe a széllel/A lélek szárnyal a fénnyel!” A kilencedik szám (Nekem az élet kicsit más) szintén egy párkapcsolat szereplői között folytatott, távolról sem zavartalan párbeszéd részlete, csakúgy, mint a Miért ne lennél? Ez azonban elhatárolódik a kompromisszumoktól („Nekem az élet kicsit más/Nem kell az agymosás!”), s ezzel egyfajta választ ad a negyedik szám kapcsán felvetett kérdésre is. 

Már csak az utolsó tétel, a Kozmikus zene van hátra, és az első akkordok hallatán is világos, hogy valami különleges következik: az album egyetlen akusztikus dala csendül fel. „Repülök, zuhanok a fénybe, a mindenség szívébe”, kezdődik, hogy a továbbiakban emelkedett, már-már himnikus dal kerekedjék belőle. „Se korlát, se kordon/Szabadon a végtelenbe/Ott leszek holnap otthon/Repülök, zuhanok a fénybe!” Ez a lélek útja a test halála után. Az ég tehát, amely az első dalban még kihalt volt, és a lélek, amelyre e földi létben megannyi megpróbáltatás vár – és amelyet az album számos dala megemlített –, végre megkezdheti szárnyalását a túlvilági dimenziók felé. S hogy ott mi várja? 

„Egyszerre itt, egyszerre máshol, egyszerre ezer helyen/Egyszerre közel, egyszerre távol, veled és nélkülem/Minden pont olyan, amilyen valaha volt/Árad és apad a tenger, hízik és elfogy a hold”. Az életen túli tartományban tehát felülemelkedhetünk végre a földi kicsinységeken, odaát minden és mindenki egy lesz, az ellentétek kioltják egymást: minden igaz lehet, ugyanakkor az ellenkezője is, és így létrejön a teljesség. „Veled és nélkülem, a véges és végtelen/Örökké tart ez a pillanat/Elmúlik minden, és így marad!”, zárul ez a felkavaró, súlyos spirituális töltésű dal, melynek gyökerei a fénykultuszt folytató vallások szellemi hagyományaiig vezetnek.  

A Kozmikus zene hatásos cáfolata annak, hogy egy punk- vagy rockbandának elég, ha kizárólag a zenére és a megszólalásra koncentrál, a dalszövegek tekintetében pedig beéri azzal, hogy elkoptatott, kiüresedett közhelyeket sulykol (lehetőleg a „szex, drogok és rock ’n’ roll” sarokpontok által kijelölt területről). Hát nem - tizenöt lemez, és három évtizednyi jelenlét után legalábbis semmiképp sem! Ha valaki veszi a fáradságot, és egyedi gondolatokat fogalmaz meg, az igenis meghálálja magát!

És miután a felemelő lezárást követően visszatértünk a földre, azt is észrevehetjük, hogy a dalok sorrendje nagyon is tudatos választás következménye: így a hallgató bejárhatja az esélytelenségtől az esélyekig, a távlattalanságtól a távlatokig, a sárhoz kötöttségtől a végső szabadságig vezető utat, s végiggondolhatja mindazt, ami ennek kapcsán felvetődik benne...
Szép munka volt, fiúk! És nagyon remélem, hogy a Még nem ez a tréfa vége a csapat történetére is utal, vagyis még számos, legalább ennyire erős albumot hallgathatok tőletek! 

(Képek forrása: https://www.facebook.com/auroratheband‎)

A magányos lovas (The Lone Ranger)

Elterjedt vélekedés, hogy manapság a western, ha nem is halott, de tetszhalott - holott a Farkasokkal táncoló (1990) sikere óta minden évben készült legalább egy film a műfajban. Tavaly Tarantino engedte szabadjára Djangot, 2011-ben pedig Gore Verbinski rukkolt elő a Rango-val. Az animált kaland egyaránt kivívta a nézők és a kritikusok elismerését – arról nem is beszélve, hogy csaknem százmillió dolláros bevételt termelt. Így Verbinski lehetőséget kapott, hogy leforgasson egy nagyköltségvetésű, élőszereplős westernt is. Ez lett A magányos lovas – úgy, ahogy eddig még nem láttuk.

Egy piros léggömb száll az égbe, majd nyit a kamera, és kiderül: egy vurstliban járunk. Egy magányos lovas jelmezt viselő kissrác belép a vadnyugati panoptikumba, nézegetni kezdi a kiállított bábukat, és hökkenten állapítja meg, hogy az amerikai bennszülött valójában nem is viaszból készült: az eleven Tonto, a magányos lovas egykori hűséges társa áll előtte – jócskán megöregedve, de töretlen mesélőkedvvel. Így a jobb napokat is látott harcos emlékei alapján ismerhetjük meg annak történetét, hogy John Reid, a jólfésült, idealista békebíró hogyan alakult át végül belevaló, rettenthetetlen igazságosztóvá, akinek később valamennyi gonosztevő megismerhette. Nos, nem egyik pillanatról a másikra…

A tulajdonképpeni cselekmény kezdetén egy vasútfülkében ülünk. Ebben utazik haza John a bátyjához, aki békebíróként szolgálja a törvényt. Egy rabszállító kocsiban két fogoly is vele tart: egy fehér (Butch Cavendish, a torz arcú bűnöző), és egy indián (maga Tonto). Ahogy az sejthető volt, Cavendisht kiszabadítják az emberei, és John azon melegében kilovagol a bátyja oldalán, hogy kézre kerítse. Cavendish bandája azonban csúnyán tőrbe csalja őket. Kis híján John is odavész, ám amikor kinyitja a szemét, Tonto néz vissza rá…

Mire összeáll a furcsa páros, nagyjából tisztába jöhetünk vele, hogy ez A magányos lovas miben különbözik az összes többitől: egyik tényező a szokatlan – olykor borult, olykor pihent agyú, olykor nehezen követhető – humor, a másik a Disney-filmekre általában nem jellemző, komor tónus. A későbbiek során persze fokozatosan előbukkannak a westernre általában jellemző, „hagyományos” elemek is (címszavakban: vasút, ezüst, indiánok), de kezdeti benyomásaink nem voltak tévesek. A film poénjaihoz képest a Monthy Python csoport viccei világosan érthető, közönségbarát tréfák; ami pedig a súlyosabb témát illeti: 

 

Olyasmi, hogy becsület, tisztesség, egyértelmű kiállás – a két főszereplőt leszámítva – nemigen létezik a főbb férfi alakok számára; manipulációból, megalkuvásból,  köpönyegforgatásból, árulásból azonban annál több akad a cselekmény során (melyet leginkább a hatalom utáni hajsza, a pénzszerzés és a bosszúvágy hajt előre). Cavendishnek nem csak az arca, hanem a lelke is torz, és jó eséllyel pályázhatna a leghideglelősebb western karakter posztjára (SPOILER!! bár aki nagyra tartja Hannibal Lectert, aligha fog megütközni, vagy meglepődni a viselkedésén SPOILER VÉGE!!). A fehér ember és az indiánok viszonyáról szólva Verbinski nem habozik közölni, hogy szerinte az előbbi milyen mocskos és méltatlan módon bánt (el) az utóbbiakkal. Tonto (Johhny Depp a szerep megformálása során ismét kiélhette a különc/kívülálló/kitaszított karakterek iránt érzett vonzalmát, és annak rendje és módja szerint ellopta a show-t a kissé szépfiús Armie Hammertől) egy életre szóló traumát kénytelen magában hordozni, így elhisszük neki, hogy nem véletlenül olyan furcsa, amilyen. Ráadásul a végére cirkuszi látványossággá alázza magát – és még így is csak egyetlen kölyök érdeklődését sikerül felkelteni! (A film elején elröppenő léggömb csak nem az elszállt illúziókat, s a letűnt dicsőséget jelképezi?) 

 

Hogy mindez tetszik-e valakinek, vagy sem, nyilván ízlés kérdése is, de az egyértelműen pozitív tényezők listája így sem éppen rövid: a tájfelvételek szemet gyönyörködtetőek; Verbinski egy-egy mozzanat erejéig kikacsint a westernklasszikusokra; a végső leszámolás olyan nagyszabású és lendületes, hogy a Rango kanyonbéli üldözése (annak a filmnek a csúcspontja!) gyenge ízelítő hozzá képest; míg a zenét jegyző Hans Zimmer ezúttal sem tudott hibázni. Negatívumként azt lehetne felhozni, hogy a történet igencsak nehezen indul be (legalább fél óra kell hozzá, vagy annál is több), néhány flashback kissé szájbarágósra sikeredett, és a humorra csakugyan rá kell hangolódni; de nagyjából ennyi.  Aki vevő erre a sajátságos összeállításra, élvezni fogja A magányos lovast, míg aki nem, az nem fog tudni mit kezdeni vele. Hogy ez meglátszik-e majd a bevételi mutatókon, vagy sem, egyelőre kérdés, de tartok tőle, hogy a film nem fog zavartalanul szárnyalni (de persze még így is magasabbra jut majd, mint a Tonto fején trónoló madár). 

 

Verbinski – aki eddig valamennyi általa választott zsánerben korrekt, élvezhető, sikeres darabot hozott össze – mindenesetre egészen addig merészkedett az egyedi, cseppet sem szokványos megoldások filmbe csempészésével, ameddig egy A kategóriás, kasszasikernek szánt opusz esetében elmehetett. Akárhogy is nézzük, ez azért fegyvertény – egyben annak igazolása, hogy lehet a hagyományostól eltérő módon westernt készíteni! (A film egyik leggyilkosabb poénjára, a  – SPOILER!! vérnyulakra – utalva akár úgy is fogalmazhatnánk: friss vért pumpálni a zsánerbe… – bár azok a dögök inkább rémálmaimban se jöjjenek elő! SPOILER VÉGE!!)

Magyar cím: A magányos lovas

Eredeti cím: The Lone Ranger

Gyártási év: 2013

Játékidő: 149 perc

Rendezte: Gore Verbinski

VISSZATEKINTŐ

Westernek A magányos lovastól a Farkasokkal táncolóig

2013: A magányos lovas

2012: Django elszabadul

2011: Cowboyok és űrlények; Rango

2010: A félszemű;

2009: Shadows of the Past; Stingray Sam

2008: Appaloosa – A törvényen kívüli város

2007: Börtönvonat Yumába; Jesse James meggyilkolása; Sukiyaki Western Django

2006: Las Bandidas; Seraphim Falls – A múlt szökevénye

2005: Zorro legendája; Az ajánlat

2004: Alamo – A 13 napos ostrom; Blueberry – A fejvadász

2003: Az eltűntek; Ned Kelly; Open Range – Fegyvertársak

2002: Szilaj, a vad völgy paripája

2001: Texas Rangers – Az igazi texasi kopók

2000: Aranybánya; Új csapás

1999: Szürke Bagoly; Wild Wild West – Vadiúj Vadnyugat

1998: Zorro álarca

1997: A mesterlövész

1996: Cheyenne

1995: Gyorsabb a halálnál; Halott ember; Vad Bill

1994: Bunyó karácsonyig; Maverick – Halálos póker; Rosszlányok; Wyatt Earp

1993: Geronimo – Az amerikai legenda; Posse – Jesse Lee bosszúja; Tombstone – Halott város

1992: Nincs bocsánat

1991: Fekete köpeny; Lucky Luke

1990: Farkasokkal táncoló; A Vadnyugat fiai II., Vissza a jövőbe III.