Auróra: Még nem ez a tréfa vége (2013)

Aki annak idején – az előző évezred vége felé – csak a Viszlát, Iván, vagy az Egy kis anarchia című számot ismerte meg az Aurórától, most alighanem elcsodálkozik: mi az, még mindig létezik a zenekar? Bizony, így van, ráadásul idén ünneplik fennállásuk 30. évfordulóját! A jeles alkalomra egy új albumot is megjelentettek, Még nem ez a tréfa vége címmel. Rajta tíz zsírúj szám, és mintegy 35 percnyi tökös, betaláló punk & roll.

A korong a Hammer World 2013. július-augusztusi számának mellékleteként látott napvilágot, tehát egy ezresért – körülbelül másfél-két korsó sör áráért – bárki hozzájuthat. A csapat számára ez azért kedvező megoldás, mert így valószínűleg több emberhez eljut a zenéjük, mintha saját erőből oldanák meg a terjesztést; az újságnak meg azért, mert az Auróra-album miatt olyanok is megvásárolják az adott számot, akik már nem követik rendszeresen a Hammer-mellékleteket. (Én például így vagyok vele, merthogy – valljuk be – nem mindegyik tartalmaz a lejátszóból kirobbanthatatlan, bika anyagot.)

 

Számomra az Auróra mindig is annak mutatója volt, hová juthat el egy csapat, amelyik soha nem lesz a fősodratú média kedvence (de nincs is ilyen ambíciója); viszont töretlen lelkesedéssel, és megkérdőjelezhetetlen hitelességgel teszi a dolgát: írja a dalokat, adja a koncerteket, jelentkezik az albumaival. Hát legalább idáig: a tizenhatodik nagylemezéig, s a harmincadik születésnapjáig!

Mindennek persze csak addig van értelme, amíg van érdemi mondanivalójuk, de az Auróra esetében ezzel sosem volt gond: Pusztai Zoltán, az „őspunk” költő (akit a magam részéről kicsinyke országunk legjobb dalszövegírói között tartok számon) rendszeresen szállította, szállítja az odamondogató, vagy épp elgondolkodtató szövegeket. Lássuk/halljuk, ezúttal mit tartogat számunkra a banda!

Az első szám (Megvan még) meglehetősen nosztalgikus: lehangoló, erős képpel indít („Kihalt vidék az ég”), és a jelen helyett inkább a múltba vágyik. A második, a Nincs térerő az évekkel ezelőtti Nincs karácsony ikerdarabja,  csakhogy míg abban Zoltán „csupán” az agyatlan kereskedelmi ajánlatokat szerette volna kizárni az életéből, most már valamennyi bosszantó, zavaró, idegesítő  ingert („Egyszerre támad rám minden idióta/Senkihez és semmihez nincs közöm”), beleértve az aktuálpolitikai sárdobálást is („Egyforma hülyék cirkálnak fel-alá mindkét oldalon”). A harmadik dal (Magányos éjszaka) melankolikus hangulatú, rálegyintő szám, egyebek mellett a csalódások és az alkoholfogyasztás között kimutatható egyenes összefüggésről mesél. 

 

A negyedikben (Miért ne lennél?) – az album hallgatása során először – mutatkozik némi a remény, igaz, nem kecsegtet túlságosan sok jóval, elvégre mit is tartogathat egy korábban sem működő párkapcsolat folytatása? („Miért ne lennél, miért ne lennél a gyógyszerem?/Nekünk ez a szenvedés a szerelem!”). Ha az ideális nem adatott meg, a tökéletlennel is be lehet – vagy éppenséggel: kell – érni?, veti fel a dal.

Az ötödik nóta (Fekete kő) ironikus o-o-o-ózással indul, de valódi indulat süt belőle: mindazok ellen szól, akik különbnek tartják magukat másoknál, de nincs mögöttük valódi teljesítmény. „Mondd, mitől vagy te olyan nagymenő?”, tolja a címzettek arcába a kérdést, majd így faggatja őket: „Ki vagy te belül, miféle lélek/Vannak-e szívedben maradék lények?” Az album legrövidebb, de számomra az egyik legerősebb dala, zeneileg az teszi érdekessé, hogy trombita kíséri a gitárokat.

A legrövidebb után a leghosszabb (csaknem négy és fél perces) nóta következik: a Téli ég alatt a magunkba húzódás és kivárás, a belső fedezékek felhúzásának és „belakásának” dala, és bár távolról sem vidám dolgokról mesél („Utat mutatni csillag nem ragyog/Csodára várnak a három királyok”), nem egyértelműen negatív a végkicsengése („Senki se sír és senki se fél/Hiába tombol az északi szél”).

 

Ezek után jön a címadó szám, a Még nem ez a tréfa vége. „Egy feladat van, túlélni valahogy azt is, hogy meghal a lélek!”, szögezi le a legelején, mi a legfontosabb teendő, majd kitér az előző dalban megfogalmazottakra is: „Elmúlik egyszer a tél!” Ezt követően tovább erősíti a reményt: „Még nem ez a tréfa vége/Nem ez a háború, ez a béke/Nem ez a semmibe nyíló ösvény/Ahol egy sortűz néha a törvény!” Vagyis: nem szabad feladni, beletörődni, ha teszünk érte, előbb-utóbb előnyükre változnak a dolgok. (Ha az idézetben szereplő sortűz a 2006. október 23-i eseményekre utal – bár gondolkodtam rajta egy sort, hogy vajon csakugyan így van-e? –, akkor talán nem szabadna elfelejteni, hogy 2013-at írunk, és manapság azért nem lőnek gumilövedékkel a tüntetőkre.)

A dal persze mindezzel együtt is nagyon rendben van, zeneileg és szövegileg egyaránt üt – ahogy egy címadó számhoz illik –, így a második számú kedvencem! És még valami: mind a hangulatot, mind a tematikát tekintve fordulópontot jelent az albumon. Innentől kezdve kellemesebb kicsengésű, pozitív töltésű dalok következnek, a sorban a nyolcadik például kijelenti: „Néha az élet egy szürke tenger/De szabadon szembe a széllel/A lélek szárnyal a fénnyel!” A kilencedik szám (Nekem az élet kicsit más) szintén egy párkapcsolat szereplői között folytatott, távolról sem zavartalan párbeszéd részlete, csakúgy, mint a Miért ne lennél? Ez azonban elhatárolódik a kompromisszumoktól („Nekem az élet kicsit más/Nem kell az agymosás!”), s ezzel egyfajta választ ad a negyedik szám kapcsán felvetett kérdésre is. 

Már csak az utolsó tétel, a Kozmikus zene van hátra, és az első akkordok hallatán is világos, hogy valami különleges következik: az album egyetlen akusztikus dala csendül fel. „Repülök, zuhanok a fénybe, a mindenség szívébe”, kezdődik, hogy a továbbiakban emelkedett, már-már himnikus dal kerekedjék belőle. „Se korlát, se kordon/Szabadon a végtelenbe/Ott leszek holnap otthon/Repülök, zuhanok a fénybe!” Ez a lélek útja a test halála után. Az ég tehát, amely az első dalban még kihalt volt, és a lélek, amelyre e földi létben megannyi megpróbáltatás vár – és amelyet az album számos dala megemlített –, végre megkezdheti szárnyalását a túlvilági dimenziók felé. S hogy ott mi várja? 

„Egyszerre itt, egyszerre máshol, egyszerre ezer helyen/Egyszerre közel, egyszerre távol, veled és nélkülem/Minden pont olyan, amilyen valaha volt/Árad és apad a tenger, hízik és elfogy a hold”. Az életen túli tartományban tehát felülemelkedhetünk végre a földi kicsinységeken, odaát minden és mindenki egy lesz, az ellentétek kioltják egymást: minden igaz lehet, ugyanakkor az ellenkezője is, és így létrejön a teljesség. „Veled és nélkülem, a véges és végtelen/Örökké tart ez a pillanat/Elmúlik minden, és így marad!”, zárul ez a felkavaró, súlyos spirituális töltésű dal, melynek gyökerei a fénykultuszt folytató vallások szellemi hagyományaiig vezetnek.  

A Kozmikus zene hatásos cáfolata annak, hogy egy punk- vagy rockbandának elég, ha kizárólag a zenére és a megszólalásra koncentrál, a dalszövegek tekintetében pedig beéri azzal, hogy elkoptatott, kiüresedett közhelyeket sulykol (lehetőleg a „szex, drogok és rock ’n’ roll” sarokpontok által kijelölt területről). Hát nem - tizenöt lemez, és három évtizednyi jelenlét után legalábbis semmiképp sem! Ha valaki veszi a fáradságot, és egyedi gondolatokat fogalmaz meg, az igenis meghálálja magát!

És miután a felemelő lezárást követően visszatértünk a földre, azt is észrevehetjük, hogy a dalok sorrendje nagyon is tudatos választás következménye: így a hallgató bejárhatja az esélytelenségtől az esélyekig, a távlattalanságtól a távlatokig, a sárhoz kötöttségtől a végső szabadságig vezető utat, s végiggondolhatja mindazt, ami ennek kapcsán felvetődik benne...
Szép munka volt, fiúk! És nagyon remélem, hogy a Még nem ez a tréfa vége a csapat történetére is utal, vagyis még számos, legalább ennyire erős albumot hallgathatok tőletek! 

(Képek forrása: https://www.facebook.com/auroratheband‎)