Neil Gaiman: Óceán az út végén

Ha egy mondatban kellene összefoglalni Neil Gaiman munkásságának lényegét, azt lehetne mondani, hogy „posztmodernizálja” a különféle mítoszokat és legendákat, vagyis az emberiség őstudását őrző történeteket. S hogy ez pontosan mit is jelent? Azt, hogy mai kulisszák közé helyezi, s a mai olvasó számára is könnyen befogadható cselekménybe ágyazza e történetek kulcselemeit, miáltal megváltoznak a hangsúlyok és a kapcsolódási pontok, de a letűnt korok, világok bölcsessége megmarad, sőt, nagy szerephez jut. A brit kultszerző nem tesz másként az Óceán az út végén című regényében sem, munkája mégsem válik unalmassá, vagy önismétlővé.

Az Óceán az út végén névtelen főhőse egy temetés okán visszatér gyermekkora helyszínére, s ha már úgy is arra jár, felkeresi a közeli Hempstock-farmot, mert hirtelen kíváncsi lesz rá, megvan-e még, s áll-e rajta a kacsaúsztató, melyet egy gyermekkori ismerőse annak idején következetesen óceánnak titulált.

Ez volna az a bizonyos nagy víz, ami a címben is szerepel? Akkor most kacsaúsztatóról van szó, vagy óceánról?, üt szöget az olvasó fejébe. A Gaiman által alkalmazott dramaturgia nagyon is működik: a regény a kezdet kezdetén magába szippantja a befogadót, s amikor a mesélő megpillantja a kacsaúsztatót, és belekezd a látvány által életre hívott emlékeinek elbeszélésébe – e visszatekintés adja a tulajdonképpeni regényt –, az olvasó már társául szegődött.

Vele együtt lép vissza az időben, és megtudhatja, hogy amikor az elbeszélő hét éves volt, szülei anyagi helyzete megrendült, s albérlőt kellett fogadniuk. Az új lakó egyszercsak elköti a család autóját. A rendőrség hamarosan megtalálja az eltulajdonított járművet, s benne az albérlőt – holtan. Az illető ugyanis pont ezt a járgányt választotta arra, hogy öngyikosságot kövesen el benne. A vizsgálat idejére apja elküldi a helyszínről a fiát, s a gyerkőc ekkor találkozik egy nála néhány évvel idősebb lánnyal, aki Lettie Hempstockként mutatkozik be neki, s meghívja magukhoz, a család farmjára. A kissrác a későbbi hetekben mind gykrabban fordul meg ott, s lassan feltűnik neki, hogy a Hempstock-familia (három nő: leány, anya, nagyanya) bizony egyáltalán nem hétköznapi család, de többre nemigen marad érkezése: bizonyos nyugtalanító jelek következtében nekiindul, hogy Lettie kezét fogva bejárja a mind furcsábbá váló vidéket, hogy felleljék, és ha lehet, meg is szüntessék a mondott jelenségek okát. Ekkor azonban elkövet egy hibát, amely kezdetben aprónak tűnik, ám később rá kell jönnie: súlyos árat fog fizetni érte.
 

Az Óceán… első ránézésre olyan érzésekről mesél, mint a bűntudat, az elhidegülés, a meg nem értettség és a félelem, vagy éppen felfedezés ijesztő, avagy kellemes, de mindenképpen torokszorító varázsa. Kitűnik belőle, hogy a gyermekek bizonyos dolgokra alkalmasabbak, mint a felnőttek (tisztábban láthatnak, világosabban érzékelnek egyes jelenségeket, mint ők); továbbá hogy a régen letűnt korok, s ismeretlen vidékek fenyegetései olykor nincsenek is olyan távol tőlünk, mint hinnénk...

De ahogy Gaiman a 2007-es Beowulf DVD-kiadásának extráiban (is) megfogalmazta: „A legendák nem csak arra tanítanak minket, hogy a sárkányok léteznek, de arra is, hogy le lehet őket győzni” (lényegi, akár a szerző ars poeticajaként is felfogható megállapítás!); így az Óceán… legnagyobb hatású eleme nem a gonosz térnyerésének bemutatása, sokkal inkább annak érzékeltetése, amiről a mítoszok és a legendák jó része mesél: hogy a világ felborulni látszó rendje igenis helyreállítható, de erre az ember önmagában nem képes: az ősi világrend őrzőinek hathatós közreműködése szükségeltetik hozzá.

Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy Gaiman valamennyi könyve erről szól, e tekintetben tehát ez munkája sem lóg ki a sorból, az Óceán… azonban nem válik unalmassá, vagy önismétlővé. A cselekmény mellett köszönhető mindez a remek tempónak – a szerzőre olykor jellemző fecsegős előadásmódnak ezúttal nyoma sincs, felesleges részek, üres bekezdések jószerével nem szerepelnek a könyvben, mely így viszonylag rövidre sikeredett, de ez csak előnyére szolgál: izmos lett, szikár és erős –; a folyamatosan fokozódó feszültségnek; a krimi, horror, misztikus, családi és drámai elemek megfelelő arányú vegyítésének. Összességében tehát nagyon is korrekt, helyenként borzongató, helyenként szívhez szóló történetről van szó, aligha véletlen, hogy Hollywood máris lecsapott a megfilmesítési jogokra.  

Ami a magyar kiadást illeti, a fordításra nem lehet panasz (Pék Zoltán már rutinos Gaiman-magyarító, ezúttal sem végzett rossz munkát); egyedül az zavar kissé, hogy a borító túlságosan is hasonlít az amerikai kiadáséra. Az eddigiek alapján biztos vagyok benne, hogy sokkal egyedibb megoldással is elő lehetett volna állni - hacsak nem a jogtulajdonos ragaszkodott a többé-kevésbé egységes arculathoz, persze. De ez már idő utáni, nem is akarok elkezdeni rugózni rajta. 
Mindent összevetve tehát: Gaiman régi olvasói ezúttal sem fognak csalódni, az újak pedig egyáltalán nem teszik rosszul, ha ezzel a művel kezdik az író munkáival való ismerkedést!

Szerző: Neil Gaiman

Magyar cím: Óceán az út végén

Eredeti cím: The Ocean at the End of the Lane

Fordította: Pék Zoltán

Kiadó: Agave Könyvek

Terjedelem: 179 oldal

Ár: 2880 forint