A modernitás remetéje, Nicolás Gómez Dávila

Ha egy művelt hazánkfia a latin-amerikai szellemóriásokat kívánná megnevezni, nyilván az írókkal kezdené, a kolumbiai Nicolás Gómez Dávilá neve viszont feltehetőleg kimaradna a felsorolásból. De ezen nem lehet csodálkozni: „a bogotai remete” elsősorban nem tollforgatónak, inkább gondolkodónak vallotta magát, s magyarul eddig szinte semmi sem látott tőle napvilágot. Az Irodalmi Jelen Könyvek viszont a közelmúltban előrukkolt egy vékonyka füzetecskével, így nincs akadálya, hogy az érdeklődő megismerkedjen egy kíméletlen éleslátású, konzervatív gondolkodó szellemi hagyatékával. Idézetekkel zsúfolt, hosszú ismertető következik!

A modernitás remetéje című kiadvány alig 110 oldal, de – Hudy Árpád fordításában, szerkesztésében, kommentárjaival – tizenkét fejezetbe rendezve felvonultatja Dávilá kedvelt témáit, s a tárgyban megfogalmazott, aforizmaszerű, tömör meglátásait.

Mindemellett rövid életrajzi áttekintést is kapunk. Ezek szerint Nicolás Gómez Dávila (1913 – 1994) gazdag, a helyi társadalom felsőbb köreihez tartozó családba született Kolumbiában, ám középfokú tanulmányait – szülei szándékának megfelelően – Európában, a párizsi bencéseknél végezte. Súlyos tüdőgyulladása miatt azonban kénytelen volt hazatérni az öreg kontinensről, s csaknem két teljes évbe telt, míg felépült. Amíg ágyhoz volt kötve, magántanárok oktatták, s autodidakta módon, olvasással képezte magát. Ekkor alakult ki, s mélyült el a könyvek, különösen az ókori irodalom és bölcselet iránti érdeklődése – olyannyira, hogy felnőttként tulajdonképpen a harmincezer kötetet számláló könyvtára lett az otthona. 
Noha nem szerzett felsőfokú végzettséget, 1948-ban segített megalapítani Bogotában az Andesi Egyetemet. 1958-ban, miután hazájában megbukott a katonai diktatúra, az új rendszerben felkínálták neki az államelnök főtanácsadói posztját. Nem élt a lehetőséggel. 1974-ben felkérték, hogy legyen hazája londoni nagykövete. Erre is nemet mondott: nem hagyta magát kiszakítani önkéntes száműzetéséből: olvasmányai mellett leginkább gondolkodása élesítésének, s meglátásai papírra vetésének élt; nap mint nap akkurátusan rótta jegyzetfüzeteibe elegánsan megfogalmazott, kiérlelt gondolatait.
Jóllehet több ezer oldalnyi kéziratot halmozott fel ily módon,  műveinek kiadását nem ambicionálta. Munkái, s gondolatai iránt halála után mutatkozott élénkebb érdeklődés – Európában elsősorban Német- és Francia-, valamint Olaszországban.
S hogy mi mindenről támadt meglátása, melyet rögzítésre érdemesnek ítélt?  Elsősorban az úgynevezett „modern” világ különféle jellemzőit állította pellengérre. „Az ember úgy kerül a modernitásba, mint állat a csapdába”, szögezi le egy helyütt, s talán ez az idézet árulkodik legvilágosabban arról, hogyan viszonyult kora valóságához. Azt sem rejti véka alá, mi is a gondja az úgynevezett modern léttel: bizonyos társadalmi, gazdasági és szellemi folyamatok következtében kiüresedett az emberek élete, degradálódtak az értékek. „Az ipari jólét ára az elhülyülés”, „A modern ember az az ember, aki elfelejti, amit az ember az emberről tud”, jegyezte fel; más helyütt pedig ezt olvashatjuk tőle: „Ha valakiről azt mondják, ’korának embere’, akkor mindössze annyit állítanak, hogy (…) megegyezik az agyalágyultak többségével”.

Dávila persze nem hitte, hogy régebben sokkal kedvezőbb állapotok uralkodtak: az emberi természet változatlan. „Korunk minden nyugtalanító és ijesztő – a katasztrófák prófétáinak pesszimizmusát igazoló – jelensége pusztán abból áll, hogy az emberi természet folyton ugyanaz marad a világban, amelyet egy bizonyos anyagi haladásnak a tőle megmámorosodott emberiség szerint teljesen át kellett volna alakítania”. 
Ebből következőleg kora társadalmi felépítményében, s a demokratikus(nak mondott) társadalmi berendezkedésben sem talált túlságosan sok pozitívumot: „A demokráciában a politikusok az ostobaság kondenzátorai”, „Minél súlyosabbak a gondok, annál nagyobb azon alkalmatlanok száma, akiket a demokrácia a megoldásukra hív”, szúrt oda a közélet szereplőinek, s a magukat demokratának vallók megnyilatkozásait sem hagyta említés nélkül: „A demokrata megbotránkozik azon, hogy áldozata megbotránkozik”, „A demokrata nem elégszik meg azzal, hogy tiszteletben tartjuk, mit akar kezdeni az életével, ezen felül megköveteli, hogy azt is tiszteletben tartsuk, amit velünk akar tenni”, sorjáznak a sziporkák a kötet lapjain.
Ilyen körülmények közepette milyen élet vár az egyénre? Középszerű, ráadásul harcokkal („Az élet napi küzdelem a saját ostobaságunk ellen”) és frusztrációval teli („Élni annyi, mint beletörődni, beletörődni pedig annyi, mint megalázkodni”). Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket böngészve egy idő után feltűnhet az olvasónak, hogy Dávila világlátása az ókori sztoikusokéra emlékeztet. Maga sem tagadja e hasonlóságot, ugyanakkor rámutat egy fontos különbségre is: „Nyilvánvalóan a sztoikusokéhoz hasonló hozzáállásra van szükségünk ahhoz, hogy felkészüljünk az élet minden nélkülözésére, hajótörésére és kudarcára; minden ilyen tanban taszít azonban, hogy a lemondás hirdetéséhez tagadni kell a dolgok értékét. Nem nyugszom mindaddig, amíg nem találok olyan tanításra, amely azt mondja nekem: ’Ez nemes, ez szép és nagy – készülj fel rá, hogy elveszíted; készülj fel lelki nyugalommal és értelemmel lemondani róla, értelemmel, mely sajnálja, amit elveszít, ugyanakkor elfogadja a rákényszerített veszteséget’”. 

S hogy akkor mégis, miféle értékeket tart követendőnek, s miféle magatartásformákat ismer el érvényesnek? Legelőször is, a vallásos – pontosabban: katolikus – hitet. „Isten személyisége nem egyéb, mint annak lehetetlensége, hogy elképzeljük: a világ értelme az ember nyomorú személyiségének van alárendelve”, állapítja meg. Így „Istenen kívül nincs semmi, amiről komolyan kellene beszélni”. Csakhogy nincs könnyű helyzetben, aki ilyesmire vállalkozik, hiszen „nincs olyan ostobaság, amelyben a modern ember ne volna képes hinni, amennyiben azzal kitérhet a Krisztusban való hit elől”.
Nem új felismerés, hogy hívő ember életének lényegi eleme a szeretet gyakorlása, de Dávila e tárgyban is képes elgondolkodtató meglátással szolgálni: „Szeretni annyi, mint úgy látni egy lényt, ahogy Isten láthatja”. S egy újabb frappáns megjegyzés: „A legnagyobb modern téveszme nem az, hogy Isten halott, hanem hogy az ördög az”.  A bogotai remete aztán a hit tagadóira, s a vallás ellenzőire is kitér: „A vele szemben álló nagy értelem nem ignorálja, vagy ismeri félre a kereszténységet, amikor támadja. Egy pillanatig sem szabad azt képzelnünk, hogy az ördög nem hisz Istenben”. Majd – nem minden iróniától mentesen – megjegyzi: „Krisztus, hogy megbosszulja a tanítványai ellen Nietzsche által indított támadást, megteremtette a nietzscheánusokat”. 
Don Nicolás (vagy ahogy barátai nevezték: Don Colacho) szellemi emberként magát a gondolkodást tartotta az élet legfontosabb tevékenységének. „Gondolkodni akkora élvezet, hogy segít elviselni gondolataink középszerűségét”, fogalmazta meg, majd ugyanezt elmondta komolyabban is: „A filozófia: élet. A filozófia a lehető legmélyebben élettel átitatott, tökéletesen tisztánlátó, és a szellem tárgyaira irányuló életmód”.  Vagyis: nem öncélú, vagy akár túlságosan elvont eszmefutamok sorozata, hanem az ember mindennapjait összefogó, azt céllal, értelemmel felruházó magatartás- és viselkedésforma, világosan meghatározott céllal: „A filozófia nem foglalkozhat többé oly nagyon, mint szerette, a világ megértésével, és még kevésbé, mint hirdeti, a megváltoztatásával, hanem azzal, hogy menedéket építsen az embernek, hogy megóvja őt a szokatlanul kemény időktől”.

  
De Dávila számára nem csupán a mindennapi gondolkodás, s gondolatainak csiszolgatása volt fontos, legalább ekkora súllyal estek latba a végeredmény – vagyis a papírra tétel előtt álló meglátások – kifejezésével, megfogalmazásával kapcsolatos szempontok, elvárások is. „Aki nem képes önmagát kifejezni, nem csak a világ, hanem önmaga elől is rejtve marad”, említi, míg másutt – éjfekete humorral – így fogalmaz: „A kudarc teljes, ha már az sem érdekli az embert, hogy beszámoljon róla”.
Épp csak az nem mindegy, hogyan!  Dávila szerint az íráshoz nem feltétlenül ékesszólás szükségeltetik: az író jobban teszi, ha szellemére (lelkének „tartalmára”) hagyatkozik, hisz az kapcsolatban áll a koroktól és egyénektől független, egyetemes emberi értelemmel: „A ma, a tegnap vagy a holnap igazságai a szemétdombon hevernének, ha nem maradna fenn sértetlenül és érinthetetlenül az értelem, mely létrehozza őket, de nem olvad egybe velük. Nem az számít hát, hogy mit ír valaki, ha szelleme finom és okos. A szöveg formula, amely megnyitja előttünk egy lélek terét. Csak ez a fontos, és hiábavaló minden retorika, amely nem arra törekszik, hogy megtisztítsa a kifejezés homályos poharait”. Don Nicolás úgy látta, ebben ragadható meg az írás lényege: miután megtisztítottuk, gondolatainkat a kifejezés homályos poharába töltjük – hiszen a tét nem csekély: „a szavak segítségével visszaadni a gondolatnak azt az egyszerűséget, amelytől a szavak megfosztották”.
Ehhez persze napi gyakorlás, a szöveggel való birkózás szükségeltetik, hisz „Az író, aki nem mondatait gyötri, olvasóit gyötri”. Ezért a legfontosabb elvárás, amit Dávila a szöveggel szemben támaszt, az, hogy világos legyen. „A világosan megírt könyv végtelenül érdekes, még ha ostobaságokat tartalmaz is”, állítja. „A szerző, aki világosan fejezi ki tévedéseit, hibáit és szellemi hiányosságait, többet segít nekünk, mint az, aki kuszán hirdet egy igazságot”.

Dávila – mint minden ember, aki egyértelműen fogalmaz, és nyilvánvalóvá teszi, melyik oldalon áll – nem örvend osztatlan népszerűségnek. Gondolatai többekben keltettek, keltenek ellenérzéseket, sőt, ellenszenvet, de mert íróként magára nézvést is kötelezőnek tartotta, amit olvasóként megfogalmazott, általában a vele szemben állók – ateisták, liberálisok, demokrácia-fetisiszták, a „haladás” harcos védelmezői (akikhez képest Dávila következetesen reakciósként határozta meg önmagát) –, is elismerik, hogy vannak kérdések, amelyekben igaza van.
Biztos vagyok benne, hogy itthoni olvasóival is így lesz ez. Jómagam például többször is úgy éreztem, hogy Don Colacho meglátásai kis hazánk állapotaira is igazak. Ha egyébért nem is, már ezért is érdemes elolvasni e vékonyka kötetet – bár két további érv is szól mellette (és nem, egyik sem az, hogy milyen rövid, így nem kell sok idő az elolvasásához!) 
Az első, hogy noha a benne taglalt gondolatok olykor meglehetősen mélyek, a szöveg könnyen érthető, követhető, s nem nélkülözi a humort sem. (Dávila egy-egy meglátása kiválóan alkalmas rá, hogy aranyköpésként, vagy élcként beépüljön a közbeszédbe, s az urbánus folklór részeként éljen tovább!) A második: nem csak a társadalom, a gazdaság, vagy az erkölcs, de az írás (és úgy általában: az önkifejezés) kérdései iránt érdeklődők is haszonnal forgathatják majd! Száz szónak is egy a vége: A modernitás remetéje hiánypótló kötet (aki valamiért nem tudja nyomtatott formátumban beszerezni, látogasson el a kiadó honlapjára, gyakorlatilag a teljes anyag hozzáférhető elektronikus formátumban is). 
Isten hozta magyar nyelvterületen, Don Colacho!

Szerző: Hudy Árpád

Cím: A modernitás remetéje, Nicolás Gómez Dávila (Széljegyzetek a töredékek katedrálisához)

Kiadó: Irodalmi Jelen Könyvek (2013)

Terjedelem: 110 oldal

Ára: 1400 forint

Christian Jacq: A Tutanhamon-ügy

Egy alulról érkező fiatalember megtalálja élete értelmét, csakhogy vagyonos és befolyásos támogató nélkül kevés az esélye rá, hogy meg is valósítsa. Egy főrend, aki addigra megharcolta a maga harcait. És egy lenyűgöző, nagy cél, amely kezdetben nem tűnik többnek komolytalan feltevésnél, utóbb csalóka álomnál. Vajon elég erősek e hozzá ők ketten, hogy éveken – csaknem egész életük hátralévő részében – hűek maradjanak ehhez az álomhoz, s tekintetüket a kitűzött célon tartsák? És vajon elegendő e mindez, hogy el is érjék azt?

Mindez úgy hangzik, mintha valamelyik érzelmes film ajánló szövege volna. Mégsem az, hanem az néhány kérdés, amely okkal merülhet fel a befogadóban, miközben az elmúlt század egyik legnagyobb hatású régészeti leletének napvilágra hozataláról olvas, Christian Jacq előadásában. A francia író-egyiptológus – mindkét szakmájából adódóan – jó érzékkel ismerte fel, hogy a Tutanhamon sírjának feltárásig vezető út valós eseményei bőséges nyersanyagot szolgáltatnak egy izgalmas regényhez, és nem is habozott tollat ragadni. 

 

A mű elején Howard Carter – egy szegény sorban élő állatfestő nyolcadik fia – épp egy tanulmányrajzon dolgozik a norfolki hőségben, mikor odalép mellé egy jól öltözött úr, és megkéri, hogy rajzoljon neki egy kacsát. Howard elképed, de teljesíti a jövevény kérését. Kisvártatva megtudja, hogy a kairói egyetem professzorától kapta a feladatot, aki csupán a kézügyességéről akart megbizonyosodni, s mikor megfelelőnek találja a teljesítményét, ajánlatot tesz neki: volna-e kedve, hogy Londonba utazzon, s a British Múzeumban papírra vesse az egyiptomi leleteken található hieroglifák pontos másolatát?

A kamasz Howard igent mond, és ezzel el is dőlt a sorsa: minél tovább foglalkozik a Nílus mellől érkezett tárgyi emlékekkel, annál jobban megszereti a kultúrát, amely létrehozta őket. Néhány év elteltével – melyek során autodidakta módon egyiptológussá, s régésszé képezte magát – már Egyiptomban él, ásatásokon segédkezik, s meggyőződésévé válik, hogy Tutanhamon sírja még nincs feltárva, s a Királyok Völgye eleddig meg nem ismert zugában rejtőzik. A tudományos körök – megfelelő iskolák, s reputáció híján – eddig sem tartották olyan személyiségnek, akinek számít a véleménye, ám e feltevés hallatán csupán legyintenek: a Királyok Völgyében található összes sír ismert, mutatnak rá, ráadásul korábban valamennyit kifosztották, úgyhogy nincs értelme ott ásatást kezdeni.

Howard azonban kitart amellett, hogy nem téved. Csakhogy a Királyok Völgyének koncessziója (az ásatás kizárólagos joga) egy gazdag amerikaié, aki sorra tárja fel az egykori uralkodók szarkofág és múmia nélküli sírkamráit. Howard ekkor már a régészeti kutatásokat ellenőrző Régiségek Hivatalának alkalmazottja, s egyre jobban tart tőle, hogy vetélytársa az előtt találja meg Tutanhamont, hogy ő maga nekifoghatna a keresésének! 
Újabb évek múltán aztán megkapja a hőn áhított lehetőséget a sorstól: Lord Carnarvon – a szerteágazó érdeklődésű, vagabund lelkülettel megáldott-megvert, busásan gazdag arisztokrata, aki fiatalabb korában bejárta a fél világot, ám egy baleset következtében megrendült az egészsége, s orvosai tanácsára Egyiptomba utazik gyógyulást keresni – kiváltja a koncessziót, és rábízza az ásatás vezetését.... A végeredmény ismert: nem csak az bizonyosodott be, hogy Howardnak igaza volt, de az is, hogy a gyermekkirály sírkamrája az egyetlen, amely – számos felbecsülhetetlen értékű lelet társaságában – háborítatlanul megőrizte az uralkodó szarkofágját, az aranykoporsójával és múmiájával együtt!

 

Az azonban kevéssé van benne a köztudatban, hogy a  diadalig hosszú, keserves út vezetett: a diplomatatermészetűnek távolról sem nevezhető Howard a műkincstolvaj-klánoktól kezdve a fafejű hivatalnokokon, a csak a saját érdekeikkel törődő politikusokon át számos szereplővel konfliktusba keveredett, hogy a magánéleti buktatókról, s a hivatalok packázásairól ne is essék különösebb említés. Több alkalommal gördítettek akadályokat az útjába, nem egyszer, nem kétszer kényszerült félreállni; s többször is eljutott arra a pontra, hogy feladja – hiszen rajta kívül csaknem mindenki meg volt győződve, hogy elérhetetlen álmot hajszol...

Jacq évről-évre, vagy – ha kell – hónapról hónapra halad végig az események során. A párhuzamos életutak mozzanatain, a kutatás pontos krónikáján túl számos ínyencségnek számító, érdekes aprósággal is szolgál. Megtudhatjuk, mit jelent az egyiptomiak által gyakran használt Males! kifejezés; melyik ősi isten nevét őrzi az ammónium neve, vagy hogy Tutanhamon sírjának berendezői – számos kincs és hétköznapi használati eszköz mellett – még egy sakk-készlettel is (!) gondoskodni kívántak arról, hogy isteni uralkodójuk semmiben ne szenvedjen hiányt a túlvilágon.

És még egy érdekesség: a „fáraó átkáról” szóló történet is Tutanhamon sírjának feltárásához köthető! Howard ugyanis – egyetlen kivétellel (akinek viszont kizárólagos közlési jogot biztosított) – nem volt hajlandó beengedni az ásatás területére az újságírókat. Erre azok – hogy megtöltsék valamivel  számukra fenntartott oldalakat – más forrásból szerezték be az anyagot. Így értesültek a műkincstolvajoktól származó információkról is, miszerint a sírok belsejében olyan felirat található, amely súlyos büntetéssel fenyegeti mindazokat, akik megzavarják az odabent alvó nyugalmát. Ez volt a fosztogatók bevett eszköze a konkurencia távol tartására: így akarták a „szakmán” kívüliek kedvét elvenni attól, hogy saját szakállukra átvizsgáljanak, és kiürítsenek egy-egy sírt. 
Igen ám, de történt, hogy Howard kedvenc madara kobramarás következtében kimúlt, s az újságírók rögvest igazolva látták: az átok valóban megfogant! Mind több újság cikkezett az állítólagos átokról, mind nagyobb terjedelemben, s mert történt néhány újabb haláleset az ásatáson, mind többen kezdtek hinni az átok létezésében.... Innentől kezdve nem lehetett feltartóztatni a történetet, amely azóta önálló életre kelt, hogy kulturális mémként vándoroljon könyvről filmre, filmből képregénybe... – végső soron tehát a szórakoztatóipar napszámosai, a forgatókönyvírók és rendezők is profitálhatnak valamit Howard makacsságából, no meg az újságírók teljesítménykényszeréből (avagy bosszúvágyából). 

 

Jacq figyelme ezek mellett arra is kiterjed, hogy összevesse a modern világ, és fáraók által vezetett Egyiptom eszményeit, és bemutassa, miféle lelki kapcsolat létezhet egy XIX/XX. századi, „modern” embert, és egy évezredek óta halott uralkodó között. „Mi fogjuk megismertetni a világgal [Tutanhamon] üzenetét! (…) Nem maga állította, hogy sem a babona, sem a bálványimádás nem vezényelték, igazi értékei az ismeret, meg egy Egyetemes Szabályhoz való hűség voltak, meg a hétköznapok megszentelése? A mi civilizációnk nyomorúságos; álság, korrupció és középszerűség az isteneink. Világháború, halottak ezrei... ez a mérlege a mi híres haladásunknak. Ha nem sikerül felélesztenünk az egyiptomiak hitét, megsemmisülésre vagyunk ítélve”, fogalmazza meg egy helyütt Lord Carnarvon, hozzátéve: „A mi korunk a cinikus anyagiasság kora; elpusztít mindent, ami nem vág össze saját kicsiségével. Tutanhamon csoda, a legritkább csoda, az egyetlen reménysugár!”

Részlet és adatgazdagsága mellett éppen ez – a régi és a új világ egymásra vetítése, a szellemi-filozófiai tartalom regénybe emelése, s a kutatók és a fáraó között létrejövő „spirituális híd” bemutatása – a regény legfőbb erénye.  A Tutanhamon-ügy tehát a fizikai kutatás krónikája mellett a szellemi ráhangolódás története is, továbbá szemléletes korrajz a XIX. század végi, XX. század eleji Egyiptomról, a régészettudomány akkori állásáról és módszereiről; valamint aprólékosan megfestett portré két nagy formátumú személyiségről, Carterről és Carnarvonról. Ebből következőleg nem csak a történelem iránt érdeklődők, vagy a kalandregények kedvelői lelhetik örömüket benne, de azok is, akik szellemi eleségre vágynak, vagy hosszabb-rövidebb időre (egészen pontosan négyszáznyolcvan oldal végigolvasása, s megemésztése, „belsővé tétele” erejéig) szívesen kilépnének a XXI. századból!

Szerző: Christian Jacq

Cím: A Tutanhamon-ügy

Eredeti cím: L'affaire Toutankhamon (1992)

Magyar kiadás: Európa Könyvkiadó, 2012 (Első kiadás: 1999)

Fordította: Nagy Péter

Terjedelem: 480 oldal

Ár: 3200 forint

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Ha egy mondatban kellene összefoglalni Neil Gaiman munkásságának lényegét, azt lehetne mondani, hogy „posztmodernizálja” a különféle mítoszokat és legendákat, vagyis az emberiség őstudását őrző történeteket. S hogy ez pontosan mit is jelent? Azt, hogy mai kulisszák közé helyezi, s a mai olvasó számára is könnyen befogadható cselekménybe ágyazza e történetek kulcselemeit, miáltal megváltoznak a hangsúlyok és a kapcsolódási pontok, de a letűnt korok, világok bölcsessége megmarad, sőt, nagy szerephez jut. A brit kultszerző nem tesz másként az Óceán az út végén című regényében sem, munkája mégsem válik unalmassá, vagy önismétlővé.

Az Óceán az út végén névtelen főhőse egy temetés okán visszatér gyermekkora helyszínére, s ha már úgy is arra jár, felkeresi a közeli Hempstock-farmot, mert hirtelen kíváncsi lesz rá, megvan-e még, s áll-e rajta a kacsaúsztató, melyet egy gyermekkori ismerőse annak idején következetesen óceánnak titulált.

Ez volna az a bizonyos nagy víz, ami a címben is szerepel? Akkor most kacsaúsztatóról van szó, vagy óceánról?, üt szöget az olvasó fejébe. A Gaiman által alkalmazott dramaturgia nagyon is működik: a regény a kezdet kezdetén magába szippantja a befogadót, s amikor a mesélő megpillantja a kacsaúsztatót, és belekezd a látvány által életre hívott emlékeinek elbeszélésébe – e visszatekintés adja a tulajdonképpeni regényt –, az olvasó már társául szegődött.

Vele együtt lép vissza az időben, és megtudhatja, hogy amikor az elbeszélő hét éves volt, szülei anyagi helyzete megrendült, s albérlőt kellett fogadniuk. Az új lakó egyszercsak elköti a család autóját. A rendőrség hamarosan megtalálja az eltulajdonított járművet, s benne az albérlőt – holtan. Az illető ugyanis pont ezt a járgányt választotta arra, hogy öngyikosságot kövesen el benne. A vizsgálat idejére apja elküldi a helyszínről a fiát, s a gyerkőc ekkor találkozik egy nála néhány évvel idősebb lánnyal, aki Lettie Hempstockként mutatkozik be neki, s meghívja magukhoz, a család farmjára. A kissrác a későbbi hetekben mind gykrabban fordul meg ott, s lassan feltűnik neki, hogy a Hempstock-familia (három nő: leány, anya, nagyanya) bizony egyáltalán nem hétköznapi család, de többre nemigen marad érkezése: bizonyos nyugtalanító jelek következtében nekiindul, hogy Lettie kezét fogva bejárja a mind furcsábbá váló vidéket, hogy felleljék, és ha lehet, meg is szüntessék a mondott jelenségek okát. Ekkor azonban elkövet egy hibát, amely kezdetben aprónak tűnik, ám később rá kell jönnie: súlyos árat fog fizetni érte.
 

Az Óceán… első ránézésre olyan érzésekről mesél, mint a bűntudat, az elhidegülés, a meg nem értettség és a félelem, vagy éppen felfedezés ijesztő, avagy kellemes, de mindenképpen torokszorító varázsa. Kitűnik belőle, hogy a gyermekek bizonyos dolgokra alkalmasabbak, mint a felnőttek (tisztábban láthatnak, világosabban érzékelnek egyes jelenségeket, mint ők); továbbá hogy a régen letűnt korok, s ismeretlen vidékek fenyegetései olykor nincsenek is olyan távol tőlünk, mint hinnénk...

De ahogy Gaiman a 2007-es Beowulf DVD-kiadásának extráiban (is) megfogalmazta: „A legendák nem csak arra tanítanak minket, hogy a sárkányok léteznek, de arra is, hogy le lehet őket győzni” (lényegi, akár a szerző ars poeticajaként is felfogható megállapítás!); így az Óceán… legnagyobb hatású eleme nem a gonosz térnyerésének bemutatása, sokkal inkább annak érzékeltetése, amiről a mítoszok és a legendák jó része mesél: hogy a világ felborulni látszó rendje igenis helyreállítható, de erre az ember önmagában nem képes: az ősi világrend őrzőinek hathatós közreműködése szükségeltetik hozzá.

Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy Gaiman valamennyi könyve erről szól, e tekintetben tehát ez munkája sem lóg ki a sorból, az Óceán… azonban nem válik unalmassá, vagy önismétlővé. A cselekmény mellett köszönhető mindez a remek tempónak – a szerzőre olykor jellemző fecsegős előadásmódnak ezúttal nyoma sincs, felesleges részek, üres bekezdések jószerével nem szerepelnek a könyvben, mely így viszonylag rövidre sikeredett, de ez csak előnyére szolgál: izmos lett, szikár és erős –; a folyamatosan fokozódó feszültségnek; a krimi, horror, misztikus, családi és drámai elemek megfelelő arányú vegyítésének. Összességében tehát nagyon is korrekt, helyenként borzongató, helyenként szívhez szóló történetről van szó, aligha véletlen, hogy Hollywood máris lecsapott a megfilmesítési jogokra.  

Ami a magyar kiadást illeti, a fordításra nem lehet panasz (Pék Zoltán már rutinos Gaiman-magyarító, ezúttal sem végzett rossz munkát); egyedül az zavar kissé, hogy a borító túlságosan is hasonlít az amerikai kiadáséra. Az eddigiek alapján biztos vagyok benne, hogy sokkal egyedibb megoldással is elő lehetett volna állni - hacsak nem a jogtulajdonos ragaszkodott a többé-kevésbé egységes arculathoz, persze. De ez már idő utáni, nem is akarok elkezdeni rugózni rajta. 
Mindent összevetve tehát: Gaiman régi olvasói ezúttal sem fognak csalódni, az újak pedig egyáltalán nem teszik rosszul, ha ezzel a művel kezdik az író munkáival való ismerkedést!

Szerző: Neil Gaiman

Magyar cím: Óceán az út végén

Eredeti cím: The Ocean at the End of the Lane

Fordította: Pék Zoltán

Kiadó: Agave Könyvek

Terjedelem: 179 oldal

Ár: 2880 forint