Christian Jacq: A Tutanhamon-ügy

Egy alulról érkező fiatalember megtalálja élete értelmét, csakhogy vagyonos és befolyásos támogató nélkül kevés az esélye rá, hogy meg is valósítsa. Egy főrend, aki addigra megharcolta a maga harcait. És egy lenyűgöző, nagy cél, amely kezdetben nem tűnik többnek komolytalan feltevésnél, utóbb csalóka álomnál. Vajon elég erősek e hozzá ők ketten, hogy éveken – csaknem egész életük hátralévő részében – hűek maradjanak ehhez az álomhoz, s tekintetüket a kitűzött célon tartsák? És vajon elegendő e mindez, hogy el is érjék azt?

Mindez úgy hangzik, mintha valamelyik érzelmes film ajánló szövege volna. Mégsem az, hanem az néhány kérdés, amely okkal merülhet fel a befogadóban, miközben az elmúlt század egyik legnagyobb hatású régészeti leletének napvilágra hozataláról olvas, Christian Jacq előadásában. A francia író-egyiptológus – mindkét szakmájából adódóan – jó érzékkel ismerte fel, hogy a Tutanhamon sírjának feltárásig vezető út valós eseményei bőséges nyersanyagot szolgáltatnak egy izgalmas regényhez, és nem is habozott tollat ragadni. 

 

A mű elején Howard Carter – egy szegény sorban élő állatfestő nyolcadik fia – épp egy tanulmányrajzon dolgozik a norfolki hőségben, mikor odalép mellé egy jól öltözött úr, és megkéri, hogy rajzoljon neki egy kacsát. Howard elképed, de teljesíti a jövevény kérését. Kisvártatva megtudja, hogy a kairói egyetem professzorától kapta a feladatot, aki csupán a kézügyességéről akart megbizonyosodni, s mikor megfelelőnek találja a teljesítményét, ajánlatot tesz neki: volna-e kedve, hogy Londonba utazzon, s a British Múzeumban papírra vesse az egyiptomi leleteken található hieroglifák pontos másolatát?

A kamasz Howard igent mond, és ezzel el is dőlt a sorsa: minél tovább foglalkozik a Nílus mellől érkezett tárgyi emlékekkel, annál jobban megszereti a kultúrát, amely létrehozta őket. Néhány év elteltével – melyek során autodidakta módon egyiptológussá, s régésszé képezte magát – már Egyiptomban él, ásatásokon segédkezik, s meggyőződésévé válik, hogy Tutanhamon sírja még nincs feltárva, s a Királyok Völgye eleddig meg nem ismert zugában rejtőzik. A tudományos körök – megfelelő iskolák, s reputáció híján – eddig sem tartották olyan személyiségnek, akinek számít a véleménye, ám e feltevés hallatán csupán legyintenek: a Királyok Völgyében található összes sír ismert, mutatnak rá, ráadásul korábban valamennyit kifosztották, úgyhogy nincs értelme ott ásatást kezdeni.

Howard azonban kitart amellett, hogy nem téved. Csakhogy a Királyok Völgyének koncessziója (az ásatás kizárólagos joga) egy gazdag amerikaié, aki sorra tárja fel az egykori uralkodók szarkofág és múmia nélküli sírkamráit. Howard ekkor már a régészeti kutatásokat ellenőrző Régiségek Hivatalának alkalmazottja, s egyre jobban tart tőle, hogy vetélytársa az előtt találja meg Tutanhamont, hogy ő maga nekifoghatna a keresésének! 
Újabb évek múltán aztán megkapja a hőn áhított lehetőséget a sorstól: Lord Carnarvon – a szerteágazó érdeklődésű, vagabund lelkülettel megáldott-megvert, busásan gazdag arisztokrata, aki fiatalabb korában bejárta a fél világot, ám egy baleset következtében megrendült az egészsége, s orvosai tanácsára Egyiptomba utazik gyógyulást keresni – kiváltja a koncessziót, és rábízza az ásatás vezetését.... A végeredmény ismert: nem csak az bizonyosodott be, hogy Howardnak igaza volt, de az is, hogy a gyermekkirály sírkamrája az egyetlen, amely – számos felbecsülhetetlen értékű lelet társaságában – háborítatlanul megőrizte az uralkodó szarkofágját, az aranykoporsójával és múmiájával együtt!

 

Az azonban kevéssé van benne a köztudatban, hogy a  diadalig hosszú, keserves út vezetett: a diplomatatermészetűnek távolról sem nevezhető Howard a műkincstolvaj-klánoktól kezdve a fafejű hivatalnokokon, a csak a saját érdekeikkel törődő politikusokon át számos szereplővel konfliktusba keveredett, hogy a magánéleti buktatókról, s a hivatalok packázásairól ne is essék különösebb említés. Több alkalommal gördítettek akadályokat az útjába, nem egyszer, nem kétszer kényszerült félreállni; s többször is eljutott arra a pontra, hogy feladja – hiszen rajta kívül csaknem mindenki meg volt győződve, hogy elérhetetlen álmot hajszol...

Jacq évről-évre, vagy – ha kell – hónapról hónapra halad végig az események során. A párhuzamos életutak mozzanatain, a kutatás pontos krónikáján túl számos ínyencségnek számító, érdekes aprósággal is szolgál. Megtudhatjuk, mit jelent az egyiptomiak által gyakran használt Males! kifejezés; melyik ősi isten nevét őrzi az ammónium neve, vagy hogy Tutanhamon sírjának berendezői – számos kincs és hétköznapi használati eszköz mellett – még egy sakk-készlettel is (!) gondoskodni kívántak arról, hogy isteni uralkodójuk semmiben ne szenvedjen hiányt a túlvilágon.

És még egy érdekesség: a „fáraó átkáról” szóló történet is Tutanhamon sírjának feltárásához köthető! Howard ugyanis – egyetlen kivétellel (akinek viszont kizárólagos közlési jogot biztosított) – nem volt hajlandó beengedni az ásatás területére az újságírókat. Erre azok – hogy megtöltsék valamivel  számukra fenntartott oldalakat – más forrásból szerezték be az anyagot. Így értesültek a műkincstolvajoktól származó információkról is, miszerint a sírok belsejében olyan felirat található, amely súlyos büntetéssel fenyegeti mindazokat, akik megzavarják az odabent alvó nyugalmát. Ez volt a fosztogatók bevett eszköze a konkurencia távol tartására: így akarták a „szakmán” kívüliek kedvét elvenni attól, hogy saját szakállukra átvizsgáljanak, és kiürítsenek egy-egy sírt. 
Igen ám, de történt, hogy Howard kedvenc madara kobramarás következtében kimúlt, s az újságírók rögvest igazolva látták: az átok valóban megfogant! Mind több újság cikkezett az állítólagos átokról, mind nagyobb terjedelemben, s mert történt néhány újabb haláleset az ásatáson, mind többen kezdtek hinni az átok létezésében.... Innentől kezdve nem lehetett feltartóztatni a történetet, amely azóta önálló életre kelt, hogy kulturális mémként vándoroljon könyvről filmre, filmből képregénybe... – végső soron tehát a szórakoztatóipar napszámosai, a forgatókönyvírók és rendezők is profitálhatnak valamit Howard makacsságából, no meg az újságírók teljesítménykényszeréből (avagy bosszúvágyából). 

 

Jacq figyelme ezek mellett arra is kiterjed, hogy összevesse a modern világ, és fáraók által vezetett Egyiptom eszményeit, és bemutassa, miféle lelki kapcsolat létezhet egy XIX/XX. századi, „modern” embert, és egy évezredek óta halott uralkodó között. „Mi fogjuk megismertetni a világgal [Tutanhamon] üzenetét! (…) Nem maga állította, hogy sem a babona, sem a bálványimádás nem vezényelték, igazi értékei az ismeret, meg egy Egyetemes Szabályhoz való hűség voltak, meg a hétköznapok megszentelése? A mi civilizációnk nyomorúságos; álság, korrupció és középszerűség az isteneink. Világháború, halottak ezrei... ez a mérlege a mi híres haladásunknak. Ha nem sikerül felélesztenünk az egyiptomiak hitét, megsemmisülésre vagyunk ítélve”, fogalmazza meg egy helyütt Lord Carnarvon, hozzátéve: „A mi korunk a cinikus anyagiasság kora; elpusztít mindent, ami nem vág össze saját kicsiségével. Tutanhamon csoda, a legritkább csoda, az egyetlen reménysugár!”

Részlet és adatgazdagsága mellett éppen ez – a régi és a új világ egymásra vetítése, a szellemi-filozófiai tartalom regénybe emelése, s a kutatók és a fáraó között létrejövő „spirituális híd” bemutatása – a regény legfőbb erénye.  A Tutanhamon-ügy tehát a fizikai kutatás krónikája mellett a szellemi ráhangolódás története is, továbbá szemléletes korrajz a XIX. század végi, XX. század eleji Egyiptomról, a régészettudomány akkori állásáról és módszereiről; valamint aprólékosan megfestett portré két nagy formátumú személyiségről, Carterről és Carnarvonról. Ebből következőleg nem csak a történelem iránt érdeklődők, vagy a kalandregények kedvelői lelhetik örömüket benne, de azok is, akik szellemi eleségre vágynak, vagy hosszabb-rövidebb időre (egészen pontosan négyszáznyolcvan oldal végigolvasása, s megemésztése, „belsővé tétele” erejéig) szívesen kilépnének a XXI. századból!

Szerző: Christian Jacq

Cím: A Tutanhamon-ügy

Eredeti cím: L'affaire Toutankhamon (1992)

Magyar kiadás: Európa Könyvkiadó, 2012 (Első kiadás: 1999)

Fordította: Nagy Péter

Terjedelem: 480 oldal

Ár: 3200 forint

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Ha egy mondatban kellene összefoglalni Neil Gaiman munkásságának lényegét, azt lehetne mondani, hogy „posztmodernizálja” a különféle mítoszokat és legendákat, vagyis az emberiség őstudását őrző történeteket. S hogy ez pontosan mit is jelent? Azt, hogy mai kulisszák közé helyezi, s a mai olvasó számára is könnyen befogadható cselekménybe ágyazza e történetek kulcselemeit, miáltal megváltoznak a hangsúlyok és a kapcsolódási pontok, de a letűnt korok, világok bölcsessége megmarad, sőt, nagy szerephez jut. A brit kultszerző nem tesz másként az Óceán az út végén című regényében sem, munkája mégsem válik unalmassá, vagy önismétlővé.

Az Óceán az út végén névtelen főhőse egy temetés okán visszatér gyermekkora helyszínére, s ha már úgy is arra jár, felkeresi a közeli Hempstock-farmot, mert hirtelen kíváncsi lesz rá, megvan-e még, s áll-e rajta a kacsaúsztató, melyet egy gyermekkori ismerőse annak idején következetesen óceánnak titulált.

Ez volna az a bizonyos nagy víz, ami a címben is szerepel? Akkor most kacsaúsztatóról van szó, vagy óceánról?, üt szöget az olvasó fejébe. A Gaiman által alkalmazott dramaturgia nagyon is működik: a regény a kezdet kezdetén magába szippantja a befogadót, s amikor a mesélő megpillantja a kacsaúsztatót, és belekezd a látvány által életre hívott emlékeinek elbeszélésébe – e visszatekintés adja a tulajdonképpeni regényt –, az olvasó már társául szegődött.

Vele együtt lép vissza az időben, és megtudhatja, hogy amikor az elbeszélő hét éves volt, szülei anyagi helyzete megrendült, s albérlőt kellett fogadniuk. Az új lakó egyszercsak elköti a család autóját. A rendőrség hamarosan megtalálja az eltulajdonított járművet, s benne az albérlőt – holtan. Az illető ugyanis pont ezt a járgányt választotta arra, hogy öngyikosságot kövesen el benne. A vizsgálat idejére apja elküldi a helyszínről a fiát, s a gyerkőc ekkor találkozik egy nála néhány évvel idősebb lánnyal, aki Lettie Hempstockként mutatkozik be neki, s meghívja magukhoz, a család farmjára. A kissrác a későbbi hetekben mind gykrabban fordul meg ott, s lassan feltűnik neki, hogy a Hempstock-familia (három nő: leány, anya, nagyanya) bizony egyáltalán nem hétköznapi család, de többre nemigen marad érkezése: bizonyos nyugtalanító jelek következtében nekiindul, hogy Lettie kezét fogva bejárja a mind furcsábbá váló vidéket, hogy felleljék, és ha lehet, meg is szüntessék a mondott jelenségek okát. Ekkor azonban elkövet egy hibát, amely kezdetben aprónak tűnik, ám később rá kell jönnie: súlyos árat fog fizetni érte.
 

Az Óceán… első ránézésre olyan érzésekről mesél, mint a bűntudat, az elhidegülés, a meg nem értettség és a félelem, vagy éppen felfedezés ijesztő, avagy kellemes, de mindenképpen torokszorító varázsa. Kitűnik belőle, hogy a gyermekek bizonyos dolgokra alkalmasabbak, mint a felnőttek (tisztábban láthatnak, világosabban érzékelnek egyes jelenségeket, mint ők); továbbá hogy a régen letűnt korok, s ismeretlen vidékek fenyegetései olykor nincsenek is olyan távol tőlünk, mint hinnénk...

De ahogy Gaiman a 2007-es Beowulf DVD-kiadásának extráiban (is) megfogalmazta: „A legendák nem csak arra tanítanak minket, hogy a sárkányok léteznek, de arra is, hogy le lehet őket győzni” (lényegi, akár a szerző ars poeticajaként is felfogható megállapítás!); így az Óceán… legnagyobb hatású eleme nem a gonosz térnyerésének bemutatása, sokkal inkább annak érzékeltetése, amiről a mítoszok és a legendák jó része mesél: hogy a világ felborulni látszó rendje igenis helyreállítható, de erre az ember önmagában nem képes: az ősi világrend őrzőinek hathatós közreműködése szükségeltetik hozzá.

Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy Gaiman valamennyi könyve erről szól, e tekintetben tehát ez munkája sem lóg ki a sorból, az Óceán… azonban nem válik unalmassá, vagy önismétlővé. A cselekmény mellett köszönhető mindez a remek tempónak – a szerzőre olykor jellemző fecsegős előadásmódnak ezúttal nyoma sincs, felesleges részek, üres bekezdések jószerével nem szerepelnek a könyvben, mely így viszonylag rövidre sikeredett, de ez csak előnyére szolgál: izmos lett, szikár és erős –; a folyamatosan fokozódó feszültségnek; a krimi, horror, misztikus, családi és drámai elemek megfelelő arányú vegyítésének. Összességében tehát nagyon is korrekt, helyenként borzongató, helyenként szívhez szóló történetről van szó, aligha véletlen, hogy Hollywood máris lecsapott a megfilmesítési jogokra.  

Ami a magyar kiadást illeti, a fordításra nem lehet panasz (Pék Zoltán már rutinos Gaiman-magyarító, ezúttal sem végzett rossz munkát); egyedül az zavar kissé, hogy a borító túlságosan is hasonlít az amerikai kiadáséra. Az eddigiek alapján biztos vagyok benne, hogy sokkal egyedibb megoldással is elő lehetett volna állni - hacsak nem a jogtulajdonos ragaszkodott a többé-kevésbé egységes arculathoz, persze. De ez már idő utáni, nem is akarok elkezdeni rugózni rajta. 
Mindent összevetve tehát: Gaiman régi olvasói ezúttal sem fognak csalódni, az újak pedig egyáltalán nem teszik rosszul, ha ezzel a művel kezdik az író munkáival való ismerkedést!

Szerző: Neil Gaiman

Magyar cím: Óceán az út végén

Eredeti cím: The Ocean at the End of the Lane

Fordította: Pék Zoltán

Kiadó: Agave Könyvek

Terjedelem: 179 oldal

Ár: 2880 forint

Heavy Metal (aka Metal Hurlant Chronicles)

  Egy 2012-es, Romániában forgatott francia-belga televíziós produkcióról van szó. Ez önmagában még nem volt elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet, de amikor megtudtam, hogy ez az 1981-es, animált kanadai alkotás egyfajta európai kiegészítése, továbbgondolása, követni kezdtem, és nem bántam meg. 

 

A Metal Hurlant Chronicles hat epizódja összesen hét különálló SF/fantasy történetet mesél el, melyeket – a főcímen túl – leginkább a cseppet sem vidám atmoszféra kapcsol össze, meg az, hogy valamennyi epizód hatásos/sokkoló, csattanószerű (vagy csupán annak szánt) lezárással ér véget. A látványvilágra nemigen lehet panasz – sőt, az alkotók helyenként még felül is múlják a televíziós munkáktól e téren elvárható szintet –, nézzük tehát, mit tartogatnak az egyes epizódok. (Mivel a magyar változatban nem közlik az epizódok címeit, az angol verzióknál maradok.)

King’s Crown

A nyitó részben egy meg nem nevezett ország trónjáért, s a koronáért folytatott párviadalba csöppenünk: kigyúrt macsók csépelik egymást több fegyverrel, változó felállásban. Középkori miliő ide vagy oda, a hangulat erőteljesen a filléres akciófilmekére emlékeztet (az egyik mellékszereplő pld. Michael Jai White - vajh melyik edzett néző emlékszik mondjuk a Vitathatatlan második részére, amiben ő volt a főhős?), de semmi baj, azt is lehet szeretni, igazából nem indul rosszul a dolog.

Aztán kiderül: a rendező az összecsapások bemutatása közben nyakra-főre lassítja, majd kimerevíti a képeket, miáltal a stílus kissé modorossá válik, a jelenetek pedig szaggatottak, darabosak lesznek. Az akciók kedvelői bosszankodhatnak (a francnak kellenek ide ilyen manírok!?); ami pedig az egyéb, az érdeklődés felkeltésére hivatott elemeket illeti, egyedül a feudális környezet, és az idő közben bemutatkozó csúcstechnika kontrasztjának feloldásától várhatnánk némi izgalmat – csakhogy az elénk tárt magyarázat túlságosan egyszerű. Így leginkább a legvégére hagyott fordulat miatt hathat az epizód – de az csupán egyetlen (gonosz) ötlet, ami nem elég erős ahhoz, hogy az előző húsz percet is „elvigye”. Erős közepes kezdést láthatunk tehát. 

Shelter Me

A fantasy/sci-fi közeg után az urbánus/posztapokaliptikus közeljövőben járunk, egy földalatti atombunkerben. Itt ébred egy fiatal lány, s az őt megmentő férfi – aki egyébiránt a szomszédjuk volt, s akire a lány apja mindig is neheztelt – elmagyarázza neki, hogy odafent kitört a háború: ledobták a bombákat, úgyhogy – tetszik, nem teszik – egymás mellett kell tölteniük az elkövetkező időszakot. Ismerős, már-már közhelyes SF-alaphelyzet, s a néző – döntő fordulatot sejtve – azonmód spekulálni kezd, mi lehet az. Valójában nem is tört ki a háború, csupán az állam vezeti félre saját polgárait, önnön hatalmának megerősítése végett (mintha csak valamelyik Philip K. Dick-novellába csöppentünk volna)? Vagy az egész mögött a férfi mesterkedése áll, ő manipulálta a híreket vagy az eseményeket, hogy megszerezhesse magának a fiatal teremtést? (Valami ilyesmi történt a 24 második évadában Jack Bauer lányával is, nemde?)   Igen, a férfi csakugyan gyanúsan viselkedik, a néző immár biztos benne: a lány apja annak idején nem ok nélkül szerette volna távol tartani gyermekét ettől az alaktól…

Az alkotóknak csaknem végig sikerül fenntartaniuk a bizonytalanságot; míg a cselekmény helyszínéül szolgáló zárt tér önmagában is feszültséget generál. Az epizód azonban a néző elvárásai, és a végül felkínált magyarázat között mutatkozó kontraszt miatt lehet igazán hatásos: ha a befogadó menet közben nem hibázott rá (s miért is tette volna?), mi lesz a vége, alighanem meglepődik a lezáráson. Így ez (lehet) az egyik legjobb, legdrámaibb rész a sorozatban!

Red Light/Cold Hard Facts

A harmadik részbe két különálló történetet – pontosabban: történet-torzót – „sikerült” belepasszírozni; miáltal erőteljesen széteső, darabos hatást kelt. Az első fragmentumban egy fogoly törekszik már-már mániákusan arra, hogy kijusson a cellájából; a másodikban pedig egy régen lefagyasztott, s most ismét „életre hívott” férfi sorsát követhetjük nyomon.

Az előbbi számomra nem kínált több újdonságot, mint amennyivel egy űrháborús számítógépes játék szolgálhat, az utóbbi pedig nem sokkal árnyalta mindazt, amit a totalitárius társadalom és az egyén viszonyáról tudhatunk. Tipikus töltelék-epizódnak mondanám tehát, mely csupán egyetlen ok miatt marad emlékezetes számomra: a második fragmentum egyik képkockáját hosszú ideje ismertem már a netről, egy ideig háttérképként is használtam anélkül, hogy tudtam volna, honnan való – most már ezzel is tisztában vagyok!

Three on a Match

Az első jelenetben egy űrruhás alak menekül egy folyosón a mögötte terjeszkedő por-füst-lángfelhő elől. Hatásos felütés, ám rögtön flashback követi: visszaugrunk az időben, s megtudjuk, hogyan jutott ilyen sorsra az űrhajó, amin az alak utazott. Kissé elnyújtott, és a történet fő szála szempontjából teljességgel felesleges jelenet következik (voltaképpen egy erotikus anekdota, nem több), aztán visszaérünk a jelenbe: a menekülő szerencsésen eléri a mentőkapszulát – amelyben két, hozzá hasonlóan szerencsés űrkommandós ül –, és máris kilövik magukat az űrbe. Az alak ekkor leveszi a szkafanderét, és végre kiderül, hogy a mélynövésű (mindössze 168 centi magas) Dominic Pinon játssza, aki olyan darabokban bizonyított már, mint a Delicatessen, vagy az Amélie csodálatos élete. Hm, ezek szerint ez az epizód sem lesz rossz?

Arról, hogy ezek után mi következik, vétek volna bármit elárulni – spoilerezés nélkül nem is igen lehet –, legyen elég annyi, hogy a nézőt nem csalta meg a sejtése: sorozat második legemlékezetesebb, leghatásosabb epizódjával van dolgunk. Ez persze nem csak Pinonnak köszönhető, hanem a kissé bizarr, ám kétségkívül hatásos lezárásnak is, amely – a már említett erotikus anekdotával együtt – egyfajta borult, sötét humorral színezi át a történetet. Az epizód egyetlen említést érdemlő hibája, hogy kissé széttartó, tehát nem ártott volna valamivel összefogottabbá tenni; de ennyi talán belefér.

Master of Destiny

Az űroperák (űroperettek) cselekményvezetését és hangulatát idéző darab: egy űrkalandor – az oldalán elesett barátja utolsó szavai nyomán – elhatározza, hogy kideríti, mikor hal meg. El is indul a bajtársa által megjelölt helyre, ott találkozik élete szerelmével, csakhogy…

Az epizód a filmrendezőként A vakond című szürreális westernről, képregényíróként pedig A metabárók kasztja című sorozatról ismert Alejandro Jodorowksy képregényéből készült, tehát akár jó is lehetett volna. A szerzőre jellemző tartalmi és formai elemek (szürrealizmus és sorsszerűség) jelen is vannak az adaptációban, de valahogy nem kapnak kellő súlyt ahhoz, hogy igazán hathassanak. A főhős által átélt megpróbáltatások tét nélkülivé válnak, a végzet hatalmát demonstráló végső fordulat pedig nem tartogat túlságosan nagy meglepetést: láthattunk már ilyet, nem is egyszer.

 Így az epizód leginkább két mozzanat hagyhat nyomot a befogadóban. Az egyik egy dramaturgiai apróság: itt kapunk magyarázatot egy, az előző epizódban említett mozzanatra. A történetek tehát mégsem teljesen függetlenek egymástól; e megoldás következetes alkalmazásával, s a kapcsolódási pontok számának növelésével akár átjárhatóvá is lehetett volna tenni az epizódonként különálló világokat. Mégsem így történt, ez tehát egyedi eset – kár, többet is ki lehetett volna hozni a dologból. A másik viszont: a főhős szerelmét játszó Kelly Brook olyan dögös abban a testhezálló – ám a kellő helyeken megfelelő mértékű belátást biztosító –, fekete bőrszerkóban, hogy az bizonyára még a Barb Wire-ben domborító Pamela Andersonból is féltékenységi rohamokat vált ki, a hímnemű nézők állai pedig hangos csattanással landolnak majd a padlón! Gratulálunk, Kelly! Ezektől a képektől egy ideig valóban nem lesz egyszerű szabadulni – és bízom benne, hogy valahol, valamikor azért a színészi kvalitásaidat is megemlíti majd valaki. 

Pledge of Anya

Már az első rész is fantasy környezetben játszódott (igaz, csak ránézésre, hiszen az epizód során kiderült róla, hogy valójában a tudományé és a technikáé a főszerep); a záró részben az alkotók visszakanyarodnak ehhez a közehgez, egyfajta keretes szerkezetet adva a sorozatnak.

Egy meg nem nevezett, közeli dimenzióban lévő világból a miénkbe érkezik egy harcos, hogy Anya istennő, valamint mentora (egy nagyhatalmú főpap), és a gondjaira bízott fegyver (egy bűvös erejű varázskard) segítségével véghez vigyen egy küldetést. A tét nem csekély: ha kudarccal jár, a mi világunkban felbukkan egy sárkány, és pusztítani kezd…

A főpap szerepében Rutger Hauer látható, akit igazán tehetséges színésznek tartok, és sajnálom, hogy – néhány filmtől eltekintve, melyekben leginkább mellékszerepeket kapott – megrekedt a B-mozik világában. Felbukkanása mindenestre nagyban növeli az epizód élvezeti értékét. A cselekmény során a harcos végig félmeztelenül mászkál a behavazott tájban, ami által még hangsúlyosabbá válik, mennyire védtelen és kiszolgáltatott a mi világunkban. Ez a megoldás szintén adhatna némi hangulati töltetet az epizódnak – csakhogy a színészek lehelete egyaránt nem párállik a fagyos levegőben, mintha műhavas környezetben, vagy stúdióban rögzítették volna a téli jeleneteket. Ez viszont épp a hitelesség ellen ható tényező, tehát a készítőknek nem ártott volna alaposabban átgondolni a dolgot.

A végére tartogatott, sokkolónak szánt információt sajnos kitaláltam, mielőtt elhangozhatott volna (nem is volt túlságosan bonyolult), de aki nem jön rá, annak csakugyan hatásos lehet a lezárás. Így vagy úgy, szerintem ez a széria harmadik legemlékezetesebb része!

Összegezve: a Heavy Metal (Metal Hurlant Chronicles) hullámzó, egyenetlen színvonalú sorozat, de aki kedveli az össze nem függő, kissé borult atmoszférával kiegészülő SF/fantasy történeteket, biztosan talál kedvére valót az epizódok között!

Üdvözöllek, Olvasó! Íme, egy oldal, ahol leginkább filmekről, könyvekről és zenékről alkotott véleményemet/benyomásaimat olvashatod - mármint ha érdekel az ilyesmi, persze. :)