Hajsza a győzelemért (Rush)

Aki a Felpörgetve (Driven) című Stallone-film alapján akarná megítélni a Forma 1 világát, távolról sem jutna helyes végeredményre, arról nem is beszélve, hogy az az „alkotás” filmként csaknem értékelhetetlen. A Hajsza a győzelemért (Rush) című Ron Howard-opusz jóval életszerűbb képet fest erről a közegről, továbbá korrekt, izgalmas, élvezetes mozi, helyenként drámai mélységekkel, remek alakításokkal, operatőri munkával és zenével – tehát: filmként is élvezhető.

A sztori valós alapokra épül: a legendás Niki Lauda, és egy brit pilóta, bizonyos James Hunt vetélkedése áll a középpontban. A készítők a kezdetektől végigkövetik a két sofőrfenomén rivalizálását, amely az 1976-os szezon fináléjában csúcsosodik ki. A nézők mindeközben bepillantást kaphatnak a száguldó cirkusz olykor kissé túlmitizált, agyoneszményített világába, és beleszagolhatnak a hetvenes évek benzingőztől terhes, felszabadult életérzésébe is.

A film mégsem azáltal hat, hogy elvisz a kulisszák mögé. Sokkal inkább a két eltérő karakter érzékletes bemutatása által: Hunt életvidám, hedonista playboy, piázik és nőzik, az autóversenyzés számára az élvezet része, meg eszköz arra, hogy továbbra is ő legyen az alfahím. Lauda számára ugyanakkor a versenyzés elsősorban üzlet, mindent mérnöki aggyal, hideg fejjel, precízen, előre eltervezve és kiszámítva tesz. Pontosan tudja, hol vannak a saját maga által meghúzott határok, és ha rajta múlik, soha, semmi szín alatt nem lépi át őket... Csak egy közös van bennük: mind a ketten mindennél jobban akarják a győzelmet, és a legtöbb versenyzőnél többet hajlandóak tenni érte.

És a néző tulajdonképpen mindkettejükkel azonosulni tud – hiszen a lényeg nem is a versenyzésen van, hanem azon, mit és hogyan tesznek azért, hogy a legjobbak legyenek, hogyan jutnak el önmaguk korlátaiig, hogyan akarják átlépni a saját árnyékukat… Vajon sikerül-e nekik?  És ha igen, mit nyerhetnek általa – és mit veszíthetnek?

Emellett a szerelmi szál is említést érdemel: a néző pontosan megismeri annak körülményeit is, melyik sebességmágus milyen körülmények között ismerte meg az asszonyát, és Lauda a nászéjszakájuk után mond egy nagyon fontos mondatot az újdonsült feleségének (a romantikusabb lelkületűeknek akár ezért a mondatért is érdemes megnézni a filmet, komolyan!) Persze, kapunk legalább egy remekül sikerült, humoros jelenet (SPOILER! a stoppolósra és folytatására gondolok, hát persze :] SPOILER VÉGE!); valamint számos felkavaró, sokkoló részlet is (már ami Lauda kezelését, gyógyítását illeti). 

A Huntot alakító Chris Hemsworth tulajdonképpen önmagát hozza – a kigyúrt, szőke macsót, akit Thorként is adott –, de ennél többet tulajdonképpen nem is kell tennie. A Laudát megjelenítő Daniel Brühl (német színész, holott Lauda osztrák, de hát ez legyen a legnagyobb bajunk :] :[) ugyanakkor élete legjobb alakítását nyújtja az olykor kissé ügyefogyottnak tűnő, olykor kissé nyers, ugyanakkor nagyon okos, bizonyítási vágytól hajtott, vasakaratú versenyző megformálása során.  

Az operatőri munka nem csak azért dicséretes, mert a képek a néző elé tárják, mit és hogyan lát egy pilóta verseny közben (esőben pld. csaknem semmit); hanem azért is, mert a záró verseny, a japán nagydíj bemutatása igazán emlékezetesre sikeredett: mintha az apokalipszis elleni háború legfontosabb csatája lenne. A lezárásban ugyanakkor a legkevésbé sem zavaró módon keverednek a film kedvéért forgatott képsorok, és az archív felvételek. Hans Zimmer zenéje pedig hol elszállós, hol lebegős, hol filózós, hol zúzós - így vagy úgy, de "megemeli" a versenyek képeit.

Az egyedüli, amit negatívumként fel lehet hozni, hogy az alkotók kissé túldramatizálták az említett rivalizálást: a valóságban Hunt ritkán volt képes komolyan megszorítani Laudát; de ha egyszer ezt tették az egész sztori alapkövévé, akkor ezt tették. A high concept működik, és végső soron filmet nézünk, ennyi talán belefér.

Peter Morgan forgatókönyvíró és Ron Howard rendező összességében tehát nagyon is működőképes filmet hozott össze, melynek élvezetéhez nem szükséges, hogy valaki F1-függő legyen. (És hogy mindez úgy sikerült nekik, hogy az általuk elmesélt sztori csaknem minden lényegi eleme lassan harmincöt éve ismert, a végeredmény mégsem lett unalmas, külön említést érdemel!) Úgyhogy ha valahol szembejön velünk, semmiképp se hagyjuk, hogy a Hajsza a győzelemért anélkül száguldjon el mellettünk, hogy alaposan megnéztük volna magunknak!

Magyar cím: Hajsza a győzelemért

Eredeti cím: Rush

Gyártási év: 2013

Játékidő: 123 perc

Rendezte: Ron Howard

A magányos lovas (The Lone Ranger)

Elterjedt vélekedés, hogy manapság a western, ha nem is halott, de tetszhalott - holott a Farkasokkal táncoló (1990) sikere óta minden évben készült legalább egy film a műfajban. Tavaly Tarantino engedte szabadjára Djangot, 2011-ben pedig Gore Verbinski rukkolt elő a Rango-val. Az animált kaland egyaránt kivívta a nézők és a kritikusok elismerését – arról nem is beszélve, hogy csaknem százmillió dolláros bevételt termelt. Így Verbinski lehetőséget kapott, hogy leforgasson egy nagyköltségvetésű, élőszereplős westernt is. Ez lett A magányos lovas – úgy, ahogy eddig még nem láttuk.

Egy piros léggömb száll az égbe, majd nyit a kamera, és kiderül: egy vurstliban járunk. Egy magányos lovas jelmezt viselő kissrác belép a vadnyugati panoptikumba, nézegetni kezdi a kiállított bábukat, és hökkenten állapítja meg, hogy az amerikai bennszülött valójában nem is viaszból készült: az eleven Tonto, a magányos lovas egykori hűséges társa áll előtte – jócskán megöregedve, de töretlen mesélőkedvvel. Így a jobb napokat is látott harcos emlékei alapján ismerhetjük meg annak történetét, hogy John Reid, a jólfésült, idealista békebíró hogyan alakult át végül belevaló, rettenthetetlen igazságosztóvá, akinek később valamennyi gonosztevő megismerhette. Nos, nem egyik pillanatról a másikra…

A tulajdonképpeni cselekmény kezdetén egy vasútfülkében ülünk. Ebben utazik haza John a bátyjához, aki békebíróként szolgálja a törvényt. Egy rabszállító kocsiban két fogoly is vele tart: egy fehér (Butch Cavendish, a torz arcú bűnöző), és egy indián (maga Tonto). Ahogy az sejthető volt, Cavendisht kiszabadítják az emberei, és John azon melegében kilovagol a bátyja oldalán, hogy kézre kerítse. Cavendish bandája azonban csúnyán tőrbe csalja őket. Kis híján John is odavész, ám amikor kinyitja a szemét, Tonto néz vissza rá…

Mire összeáll a furcsa páros, nagyjából tisztába jöhetünk vele, hogy ez A magányos lovas miben különbözik az összes többitől: egyik tényező a szokatlan – olykor borult, olykor pihent agyú, olykor nehezen követhető – humor, a másik a Disney-filmekre általában nem jellemző, komor tónus. A későbbiek során persze fokozatosan előbukkannak a westernre általában jellemző, „hagyományos” elemek is (címszavakban: vasút, ezüst, indiánok), de kezdeti benyomásaink nem voltak tévesek. A film poénjaihoz képest a Monthy Python csoport viccei világosan érthető, közönségbarát tréfák; ami pedig a súlyosabb témát illeti: 

 

Olyasmi, hogy becsület, tisztesség, egyértelmű kiállás – a két főszereplőt leszámítva – nemigen létezik a főbb férfi alakok számára; manipulációból, megalkuvásból,  köpönyegforgatásból, árulásból azonban annál több akad a cselekmény során (melyet leginkább a hatalom utáni hajsza, a pénzszerzés és a bosszúvágy hajt előre). Cavendishnek nem csak az arca, hanem a lelke is torz, és jó eséllyel pályázhatna a leghideglelősebb western karakter posztjára (SPOILER!! bár aki nagyra tartja Hannibal Lectert, aligha fog megütközni, vagy meglepődni a viselkedésén SPOILER VÉGE!!). A fehér ember és az indiánok viszonyáról szólva Verbinski nem habozik közölni, hogy szerinte az előbbi milyen mocskos és méltatlan módon bánt (el) az utóbbiakkal. Tonto (Johhny Depp a szerep megformálása során ismét kiélhette a különc/kívülálló/kitaszított karakterek iránt érzett vonzalmát, és annak rendje és módja szerint ellopta a show-t a kissé szépfiús Armie Hammertől) egy életre szóló traumát kénytelen magában hordozni, így elhisszük neki, hogy nem véletlenül olyan furcsa, amilyen. Ráadásul a végére cirkuszi látványossággá alázza magát – és még így is csak egyetlen kölyök érdeklődését sikerül felkelteni! (A film elején elröppenő léggömb csak nem az elszállt illúziókat, s a letűnt dicsőséget jelképezi?) 

 

Hogy mindez tetszik-e valakinek, vagy sem, nyilván ízlés kérdése is, de az egyértelműen pozitív tényezők listája így sem éppen rövid: a tájfelvételek szemet gyönyörködtetőek; Verbinski egy-egy mozzanat erejéig kikacsint a westernklasszikusokra; a végső leszámolás olyan nagyszabású és lendületes, hogy a Rango kanyonbéli üldözése (annak a filmnek a csúcspontja!) gyenge ízelítő hozzá képest; míg a zenét jegyző Hans Zimmer ezúttal sem tudott hibázni. Negatívumként azt lehetne felhozni, hogy a történet igencsak nehezen indul be (legalább fél óra kell hozzá, vagy annál is több), néhány flashback kissé szájbarágósra sikeredett, és a humorra csakugyan rá kell hangolódni; de nagyjából ennyi.  Aki vevő erre a sajátságos összeállításra, élvezni fogja A magányos lovast, míg aki nem, az nem fog tudni mit kezdeni vele. Hogy ez meglátszik-e majd a bevételi mutatókon, vagy sem, egyelőre kérdés, de tartok tőle, hogy a film nem fog zavartalanul szárnyalni (de persze még így is magasabbra jut majd, mint a Tonto fején trónoló madár). 

 

Verbinski – aki eddig valamennyi általa választott zsánerben korrekt, élvezhető, sikeres darabot hozott össze – mindenesetre egészen addig merészkedett az egyedi, cseppet sem szokványos megoldások filmbe csempészésével, ameddig egy A kategóriás, kasszasikernek szánt opusz esetében elmehetett. Akárhogy is nézzük, ez azért fegyvertény – egyben annak igazolása, hogy lehet a hagyományostól eltérő módon westernt készíteni! (A film egyik leggyilkosabb poénjára, a  – SPOILER!! vérnyulakra – utalva akár úgy is fogalmazhatnánk: friss vért pumpálni a zsánerbe… – bár azok a dögök inkább rémálmaimban se jöjjenek elő! SPOILER VÉGE!!)

Magyar cím: A magányos lovas

Eredeti cím: The Lone Ranger

Gyártási év: 2013

Játékidő: 149 perc

Rendezte: Gore Verbinski

VISSZATEKINTŐ

Westernek A magányos lovastól a Farkasokkal táncolóig

2013: A magányos lovas

2012: Django elszabadul

2011: Cowboyok és űrlények; Rango

2010: A félszemű;

2009: Shadows of the Past; Stingray Sam

2008: Appaloosa – A törvényen kívüli város

2007: Börtönvonat Yumába; Jesse James meggyilkolása; Sukiyaki Western Django

2006: Las Bandidas; Seraphim Falls – A múlt szökevénye

2005: Zorro legendája; Az ajánlat

2004: Alamo – A 13 napos ostrom; Blueberry – A fejvadász

2003: Az eltűntek; Ned Kelly; Open Range – Fegyvertársak

2002: Szilaj, a vad völgy paripája

2001: Texas Rangers – Az igazi texasi kopók

2000: Aranybánya; Új csapás

1999: Szürke Bagoly; Wild Wild West – Vadiúj Vadnyugat

1998: Zorro álarca

1997: A mesterlövész

1996: Cheyenne

1995: Gyorsabb a halálnál; Halott ember; Vad Bill

1994: Bunyó karácsonyig; Maverick – Halálos póker; Rosszlányok; Wyatt Earp

1993: Geronimo – Az amerikai legenda; Posse – Jesse Lee bosszúja; Tombstone – Halott város

1992: Nincs bocsánat

1991: Fekete köpeny; Lucky Luke

1990: Farkasokkal táncoló; A Vadnyugat fiai II., Vissza a jövőbe III.    

Heavy Metal (aka Metal Hurlant Chronicles)

  Egy 2012-es, Romániában forgatott francia-belga televíziós produkcióról van szó. Ez önmagában még nem volt elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet, de amikor megtudtam, hogy ez az 1981-es, animált kanadai alkotás egyfajta európai kiegészítése, továbbgondolása, követni kezdtem, és nem bántam meg. 

 

A Metal Hurlant Chronicles hat epizódja összesen hét különálló SF/fantasy történetet mesél el, melyeket – a főcímen túl – leginkább a cseppet sem vidám atmoszféra kapcsol össze, meg az, hogy valamennyi epizód hatásos/sokkoló, csattanószerű (vagy csupán annak szánt) lezárással ér véget. A látványvilágra nemigen lehet panasz – sőt, az alkotók helyenként még felül is múlják a televíziós munkáktól e téren elvárható szintet –, nézzük tehát, mit tartogatnak az egyes epizódok. (Mivel a magyar változatban nem közlik az epizódok címeit, az angol verzióknál maradok.)

King’s Crown

A nyitó részben egy meg nem nevezett ország trónjáért, s a koronáért folytatott párviadalba csöppenünk: kigyúrt macsók csépelik egymást több fegyverrel, változó felállásban. Középkori miliő ide vagy oda, a hangulat erőteljesen a filléres akciófilmekére emlékeztet (az egyik mellékszereplő pld. Michael Jai White - vajh melyik edzett néző emlékszik mondjuk a Vitathatatlan második részére, amiben ő volt a főhős?), de semmi baj, azt is lehet szeretni, igazából nem indul rosszul a dolog.

Aztán kiderül: a rendező az összecsapások bemutatása közben nyakra-főre lassítja, majd kimerevíti a képeket, miáltal a stílus kissé modorossá válik, a jelenetek pedig szaggatottak, darabosak lesznek. Az akciók kedvelői bosszankodhatnak (a francnak kellenek ide ilyen manírok!?); ami pedig az egyéb, az érdeklődés felkeltésére hivatott elemeket illeti, egyedül a feudális környezet, és az idő közben bemutatkozó csúcstechnika kontrasztjának feloldásától várhatnánk némi izgalmat – csakhogy az elénk tárt magyarázat túlságosan egyszerű. Így leginkább a legvégére hagyott fordulat miatt hathat az epizód – de az csupán egyetlen (gonosz) ötlet, ami nem elég erős ahhoz, hogy az előző húsz percet is „elvigye”. Erős közepes kezdést láthatunk tehát. 

Shelter Me

A fantasy/sci-fi közeg után az urbánus/posztapokaliptikus közeljövőben járunk, egy földalatti atombunkerben. Itt ébred egy fiatal lány, s az őt megmentő férfi – aki egyébiránt a szomszédjuk volt, s akire a lány apja mindig is neheztelt – elmagyarázza neki, hogy odafent kitört a háború: ledobták a bombákat, úgyhogy – tetszik, nem teszik – egymás mellett kell tölteniük az elkövetkező időszakot. Ismerős, már-már közhelyes SF-alaphelyzet, s a néző – döntő fordulatot sejtve – azonmód spekulálni kezd, mi lehet az. Valójában nem is tört ki a háború, csupán az állam vezeti félre saját polgárait, önnön hatalmának megerősítése végett (mintha csak valamelyik Philip K. Dick-novellába csöppentünk volna)? Vagy az egész mögött a férfi mesterkedése áll, ő manipulálta a híreket vagy az eseményeket, hogy megszerezhesse magának a fiatal teremtést? (Valami ilyesmi történt a 24 második évadában Jack Bauer lányával is, nemde?)   Igen, a férfi csakugyan gyanúsan viselkedik, a néző immár biztos benne: a lány apja annak idején nem ok nélkül szerette volna távol tartani gyermekét ettől az alaktól…

Az alkotóknak csaknem végig sikerül fenntartaniuk a bizonytalanságot; míg a cselekmény helyszínéül szolgáló zárt tér önmagában is feszültséget generál. Az epizód azonban a néző elvárásai, és a végül felkínált magyarázat között mutatkozó kontraszt miatt lehet igazán hatásos: ha a befogadó menet közben nem hibázott rá (s miért is tette volna?), mi lesz a vége, alighanem meglepődik a lezáráson. Így ez (lehet) az egyik legjobb, legdrámaibb rész a sorozatban!

Red Light/Cold Hard Facts

A harmadik részbe két különálló történetet – pontosabban: történet-torzót – „sikerült” belepasszírozni; miáltal erőteljesen széteső, darabos hatást kelt. Az első fragmentumban egy fogoly törekszik már-már mániákusan arra, hogy kijusson a cellájából; a másodikban pedig egy régen lefagyasztott, s most ismét „életre hívott” férfi sorsát követhetjük nyomon.

Az előbbi számomra nem kínált több újdonságot, mint amennyivel egy űrháborús számítógépes játék szolgálhat, az utóbbi pedig nem sokkal árnyalta mindazt, amit a totalitárius társadalom és az egyén viszonyáról tudhatunk. Tipikus töltelék-epizódnak mondanám tehát, mely csupán egyetlen ok miatt marad emlékezetes számomra: a második fragmentum egyik képkockáját hosszú ideje ismertem már a netről, egy ideig háttérképként is használtam anélkül, hogy tudtam volna, honnan való – most már ezzel is tisztában vagyok!

Three on a Match

Az első jelenetben egy űrruhás alak menekül egy folyosón a mögötte terjeszkedő por-füst-lángfelhő elől. Hatásos felütés, ám rögtön flashback követi: visszaugrunk az időben, s megtudjuk, hogyan jutott ilyen sorsra az űrhajó, amin az alak utazott. Kissé elnyújtott, és a történet fő szála szempontjából teljességgel felesleges jelenet következik (voltaképpen egy erotikus anekdota, nem több), aztán visszaérünk a jelenbe: a menekülő szerencsésen eléri a mentőkapszulát – amelyben két, hozzá hasonlóan szerencsés űrkommandós ül –, és máris kilövik magukat az űrbe. Az alak ekkor leveszi a szkafanderét, és végre kiderül, hogy a mélynövésű (mindössze 168 centi magas) Dominic Pinon játssza, aki olyan darabokban bizonyított már, mint a Delicatessen, vagy az Amélie csodálatos élete. Hm, ezek szerint ez az epizód sem lesz rossz?

Arról, hogy ezek után mi következik, vétek volna bármit elárulni – spoilerezés nélkül nem is igen lehet –, legyen elég annyi, hogy a nézőt nem csalta meg a sejtése: sorozat második legemlékezetesebb, leghatásosabb epizódjával van dolgunk. Ez persze nem csak Pinonnak köszönhető, hanem a kissé bizarr, ám kétségkívül hatásos lezárásnak is, amely – a már említett erotikus anekdotával együtt – egyfajta borult, sötét humorral színezi át a történetet. Az epizód egyetlen említést érdemlő hibája, hogy kissé széttartó, tehát nem ártott volna valamivel összefogottabbá tenni; de ennyi talán belefér.

Master of Destiny

Az űroperák (űroperettek) cselekményvezetését és hangulatát idéző darab: egy űrkalandor – az oldalán elesett barátja utolsó szavai nyomán – elhatározza, hogy kideríti, mikor hal meg. El is indul a bajtársa által megjelölt helyre, ott találkozik élete szerelmével, csakhogy…

Az epizód a filmrendezőként A vakond című szürreális westernről, képregényíróként pedig A metabárók kasztja című sorozatról ismert Alejandro Jodorowksy képregényéből készült, tehát akár jó is lehetett volna. A szerzőre jellemző tartalmi és formai elemek (szürrealizmus és sorsszerűség) jelen is vannak az adaptációban, de valahogy nem kapnak kellő súlyt ahhoz, hogy igazán hathassanak. A főhős által átélt megpróbáltatások tét nélkülivé válnak, a végzet hatalmát demonstráló végső fordulat pedig nem tartogat túlságosan nagy meglepetést: láthattunk már ilyet, nem is egyszer.

 Így az epizód leginkább két mozzanat hagyhat nyomot a befogadóban. Az egyik egy dramaturgiai apróság: itt kapunk magyarázatot egy, az előző epizódban említett mozzanatra. A történetek tehát mégsem teljesen függetlenek egymástól; e megoldás következetes alkalmazásával, s a kapcsolódási pontok számának növelésével akár átjárhatóvá is lehetett volna tenni az epizódonként különálló világokat. Mégsem így történt, ez tehát egyedi eset – kár, többet is ki lehetett volna hozni a dologból. A másik viszont: a főhős szerelmét játszó Kelly Brook olyan dögös abban a testhezálló – ám a kellő helyeken megfelelő mértékű belátást biztosító –, fekete bőrszerkóban, hogy az bizonyára még a Barb Wire-ben domborító Pamela Andersonból is féltékenységi rohamokat vált ki, a hímnemű nézők állai pedig hangos csattanással landolnak majd a padlón! Gratulálunk, Kelly! Ezektől a képektől egy ideig valóban nem lesz egyszerű szabadulni – és bízom benne, hogy valahol, valamikor azért a színészi kvalitásaidat is megemlíti majd valaki. 

Pledge of Anya

Már az első rész is fantasy környezetben játszódott (igaz, csak ránézésre, hiszen az epizód során kiderült róla, hogy valójában a tudományé és a technikáé a főszerep); a záró részben az alkotók visszakanyarodnak ehhez a közehgez, egyfajta keretes szerkezetet adva a sorozatnak.

Egy meg nem nevezett, közeli dimenzióban lévő világból a miénkbe érkezik egy harcos, hogy Anya istennő, valamint mentora (egy nagyhatalmú főpap), és a gondjaira bízott fegyver (egy bűvös erejű varázskard) segítségével véghez vigyen egy küldetést. A tét nem csekély: ha kudarccal jár, a mi világunkban felbukkan egy sárkány, és pusztítani kezd…

A főpap szerepében Rutger Hauer látható, akit igazán tehetséges színésznek tartok, és sajnálom, hogy – néhány filmtől eltekintve, melyekben leginkább mellékszerepeket kapott – megrekedt a B-mozik világában. Felbukkanása mindenestre nagyban növeli az epizód élvezeti értékét. A cselekmény során a harcos végig félmeztelenül mászkál a behavazott tájban, ami által még hangsúlyosabbá válik, mennyire védtelen és kiszolgáltatott a mi világunkban. Ez a megoldás szintén adhatna némi hangulati töltetet az epizódnak – csakhogy a színészek lehelete egyaránt nem párállik a fagyos levegőben, mintha műhavas környezetben, vagy stúdióban rögzítették volna a téli jeleneteket. Ez viszont épp a hitelesség ellen ható tényező, tehát a készítőknek nem ártott volna alaposabban átgondolni a dolgot.

A végére tartogatott, sokkolónak szánt információt sajnos kitaláltam, mielőtt elhangozhatott volna (nem is volt túlságosan bonyolult), de aki nem jön rá, annak csakugyan hatásos lehet a lezárás. Így vagy úgy, szerintem ez a széria harmadik legemlékezetesebb része!

Összegezve: a Heavy Metal (Metal Hurlant Chronicles) hullámzó, egyenetlen színvonalú sorozat, de aki kedveli az össze nem függő, kissé borult atmoszférával kiegészülő SF/fantasy történeteket, biztosan talál kedvére valót az epizódok között!