Október 23. apropóján: Weöres Sándor: Rapszódia a kivívott szabadságról

Akit egyáltalán érdekel még a dolog, nyilván úgy tudja, hogy a XX. század legnagyobb (és legnagyobb hatású) magyar költői Ady Endre és József Attila. Nos, nagyon úgy tűnik, hogy legalább egy névvel indokolt volna bővíteni ezt a listát, méghozzá Weöres (ejtsd: Vörös) Sándoréval. Egyesek elsősorban gyerekköltőként tartják számon a Csöngéről elszármazott, egykori kölyökzsenit, mások a buddhizmustól áthatott, elmélyültebb - és elmélyülést kívánó - ciklusait emlegetik. Holott a száz évvel ezelőtt született alkotót nem igazán lehet egyetlen skatulyában, avagy kategóriában elhelyezni. Ahogy életműkiadásának szerkesztője, Steinert Ágota fogalmaz: született költő volt, mindig, minden élethelyzetben dúsan áradt belőle a poézis. 
Munkássága már csak ezért is érdemes volna a figyelemre; de van egy ennél súlyosabb ok is: hagyatékának jókora része mindeddig elérhetetlen volt az olvasóközönség számára, a teljes Weöres-portré megrajzolására csak bajosan lehetett vállalkozni. Nos, a Helikon kiadó közelmúltban lezárult sorozatának utolsó darabja, az Elhagyott versek épp ezt a feladatot igyekszik megkönnyíteni az érdeklődők számára: terjedelmes válogatást kínál a korábbi kötetekből kimaradt művekből, több olyan alkotást is felmutatva, amelyek - ilyen vagy olyan okok miatt - mostanáig nem láthattak napvilágot. 
Október 23. előtt ide kívánkozik a kéziratban maradt, két verzióban is papírra vetett Rapszódia a kivívott szabadságról, amely 1956-ban íródott, és nem is annyira a hőn áhított - és ideiglenesen elnyert - szabadságot ünnepli, hanem minden általam olvasott '56-os versnél pontosabb látleletet ad az ötvenes évek berendezkedéséről, a diktatúra testet-lelket nyomorító hatásáról. 
(Utólag persze az is világos, miért lappangott ez a kézirat csaknem félszáz esztendeig: ha a hatalom birtokosai a forradalom leverése után, vagy ötvenes évek második felében megtalálják Weöresnél, alighanem leültetik. Annál nagyobb bátorságra vall a költőtől, hogy az események hatására papírra vetette, s később - a Kádár-korszakban - nem semmisítette meg a művét.) 
Álljon hát itt az Elhagyott versekből e rapszódia, főhajtásként '56 hősei, továbbá Weöres Sándor géniusza előtt!

RAPSZÓDIA A KIVÍVOTT SZABADSÁGRÓL

Lehet-e, hogy nem áll az óra?

és hogy rabságunk ideje lejárt?

Csodálkozva nézzük karunkon

az elpattant bilincs gennyes nyomát.

Mi eddig nyűgként hangzott: a szabadság,

most nem mint szólam, közöttünk lebeg,

sorsunkat a kezünkbe vesszük

és zsarnokaink tűnjenek.

Az én szavam még hősöket

sose dicsérhetett

korunk pöcegödrében.

Köszöntelek, szabadsághősök:

Világos után százhét évre

harcotok végre győzött!

 

Vívtatok szinte csupasz mellel,

a fegyveres cár és Paskievics ellen!

(Népek és lelkek elnyomóját

Marx követőjének nevezzem?)

 

Szibéria vett körül minket,

fagyos, ködös, szűk gorizont,

hol lefagy minden terv virága

és bilincsben csörög a csont.

A tundra a torkunkra lépett,

így tengődtünk több mint tíz évet,

a sztyeppe részeg félnomádja

nyakunk markolva magyarázta,

mi a műveltség és a tudás,

az élenjáró haladás.

 

Rabtábor volt az egész ország,

határait jól őrizték,

benn tipródott kétféle szerzet:

hajszolt munkás, hajtó pribék.

Emberevő bálvány előtt

kellett mormolnunk monoton imánk,

hátunkon korbács csattogott,

csúszkálhattunk: Oh, bölcs atyánk!

Plakát, brosura harsogott,

hogy épülünk, hogy haladunk

s zengnünk kellett: de szép, de jó!

míg elhordták a kenyerünk,

míg megmérgezték a borunk.

A köd már foszlik. Visszanézve

az ember csodálkozni kezd:

szalamandrák, vagy mik vagyunk mi,

hogy tíz évig kibírtuk ezt?

 

Fúró szavak, vagy mik vezettek,

hogy bimbóban ölték a jót

s díjazták a puha gerincet,

az apja ellen besúgót?

Itt lakájokat tenyésztettek

özönével tíz év alatt,

érdem volt a jellemtelenség:

hogy győzzük most a jó utat?

[A vers nincs befejezve, másik variánsának részlete]:

A köd eloszlott, s visszanézve

az ember csodálkozni kezd:

szalamandrák, vagy mik vagyunk mi,

hogy tíz évig kibírtuk ezt?

  

E tíz év a javunkra válik,

ha kijártuk az iskolát:

zsarnokot többé ne növesszünk,

akármilyen ígérgetéssel

húzza nyakunkra az igát.

Ha nem talál testvéreit

eláruló hajcsárokat:

hiába ordít szakadatlan,

hatalma, mint hólyag, kipukkan,

látszat-ereje szétszakad.

 

Az én dalom még hősöket

sose köszönthetett

korunk sivatagában.

Üdv nektek, ti szabadsághősök,

akik emberi életünkért

vívtatok szinte csupasz mellel,

fegyver nélkül fegyver ellen!

Szavam, szívem

ott harcolt a ti sorotokban,

testem megbújt a rejtekhelyen.

S ha megint ránktör bármilyen tirannus:

vén testtel, mely fegyvert még nem fogott,

én is ott harcolok,

mégegy rabságban élni nem fogok!

(1956)