Munkássága már csak ezért is érdemes volna a figyelemre; de van egy ennél súlyosabb ok is: hagyatékának jókora része mindeddig elérhetetlen volt az olvasóközönség számára, a teljes Weöres-portré megrajzolására csak bajosan lehetett vállalkozni. Nos, a Helikon kiadó közelmúltban lezárult sorozatának utolsó darabja, az Elhagyott versek épp ezt a feladatot igyekszik megkönnyíteni az érdeklődők számára: terjedelmes válogatást kínál a korábbi kötetekből kimaradt művekből, több olyan alkotást is felmutatva, amelyek - ilyen vagy olyan okok miatt - mostanáig nem láthattak napvilágot.
Október 23. előtt ide kívánkozik a kéziratban maradt, két verzióban is papírra vetett Rapszódia a kivívott szabadságról, amely 1956-ban íródott, és nem is annyira a hőn áhított - és ideiglenesen elnyert - szabadságot ünnepli, hanem minden általam olvasott '56-os versnél pontosabb látleletet ad az ötvenes évek berendezkedéséről, a diktatúra testet-lelket nyomorító hatásáról.
(Utólag persze az is világos, miért lappangott ez a kézirat csaknem félszáz esztendeig: ha a hatalom birtokosai a forradalom leverése után, vagy ötvenes évek második felében megtalálják Weöresnél, alighanem leültetik. Annál nagyobb bátorságra vall a költőtől, hogy az események hatására papírra vetette, s később - a Kádár-korszakban - nem semmisítette meg a művét.)
Álljon hát itt az Elhagyott versekből e rapszódia, főhajtásként '56 hősei, továbbá Weöres Sándor géniusza előtt!
RAPSZÓDIA
A KIVÍVOTT SZABADSÁGRÓL
Lehet-e,
hogy nem áll az óra?
és
hogy rabságunk ideje lejárt?
Csodálkozva
nézzük karunkon
az
elpattant bilincs gennyes nyomát.
Mi
eddig nyűgként hangzott: a szabadság,
most
nem mint szólam, közöttünk lebeg,
sorsunkat
a kezünkbe vesszük
és
zsarnokaink tűnjenek.
Az
én szavam még hősöket
sose
dicsérhetett
korunk
pöcegödrében.
Köszöntelek,
szabadsághősök:
Világos
után százhét évre
harcotok
végre győzött!
Vívtatok
szinte csupasz mellel,
a
fegyveres cár és Paskievics ellen!
(Népek
és lelkek elnyomóját
Marx
követőjének nevezzem?)
Szibéria
vett körül minket,
fagyos,
ködös, szűk gorizont,
hol
lefagy minden terv virága
és
bilincsben csörög a csont.
A
tundra a torkunkra lépett,
így
tengődtünk több mint tíz évet,
a
sztyeppe részeg félnomádja
nyakunk
markolva magyarázta,
mi
a műveltség és a tudás,
az
élenjáró haladás.
Rabtábor
volt az egész ország,
határait
jól őrizték,
benn
tipródott kétféle szerzet:
hajszolt
munkás, hajtó pribék.
Emberevő
bálvány előtt
kellett
mormolnunk monoton imánk,
hátunkon
korbács csattogott,
csúszkálhattunk:
Oh, bölcs atyánk!
Plakát,
brosura harsogott,
hogy
épülünk, hogy haladunk
s
zengnünk kellett: de szép, de jó!
míg
elhordták a kenyerünk,
míg
megmérgezték a borunk.
A
köd már foszlik. Visszanézve
az
ember csodálkozni kezd:
szalamandrák,
vagy mik vagyunk mi,
hogy
tíz évig kibírtuk ezt?
Fúró
szavak, vagy mik vezettek,
hogy
bimbóban ölték a jót
s
díjazták a puha gerincet,
az
apja ellen besúgót?
Itt
lakájokat tenyésztettek
özönével
tíz év alatt,
érdem
volt a jellemtelenség:
hogy
győzzük most a jó utat?
[A vers nincs befejezve, másik
variánsának részlete]:
A
köd eloszlott, s visszanézve
az
ember csodálkozni kezd:
szalamandrák,
vagy mik vagyunk mi,
hogy
tíz évig kibírtuk ezt?
E
tíz év a javunkra válik,
ha
kijártuk az iskolát:
zsarnokot
többé ne növesszünk,
akármilyen
ígérgetéssel
húzza
nyakunkra az igát.
Ha
nem talál testvéreit
eláruló
hajcsárokat:
hiába
ordít szakadatlan,
hatalma,
mint hólyag, kipukkan,
látszat-ereje
szétszakad.
Az
én dalom még hősöket
sose
köszönthetett
korunk
sivatagában.
Üdv
nektek, ti szabadsághősök,
akik
emberi életünkért
vívtatok
szinte csupasz mellel,
fegyver
nélkül fegyver ellen!
Szavam,
szívem
ott
harcolt a ti sorotokban,
testem
megbújt a rejtekhelyen.
S
ha megint ránktör bármilyen tirannus:
vén
testtel, mely fegyvert még nem fogott,
én
is ott harcolok,
mégegy
rabságban élni nem fogok!
(1956)
